A jövő számvetése

„Az átlagembernek ezek a számok nyilván nem sokat jelentenek, de ha azt idézzük a költségvetésből, hogy folytatódnak az adócsökkentések, a bér- és nyugdíjemelések, hogy a családok támogatására, kedvezményeire minden eddiginél több pénz – mintegy kétezermilliárd forint, a 2010-es összeg duplája – jut, hogy tovább bővül a foglalkoztatás és a fogyasztás, hogy többet fordítanak egészségügyre, oktatásra, kultúrára, nem utolsósorban a közbiztonságra és a honvédelemre, akkor a legtöbb ember bizakodhat abban, hogy jövőre jobb lesz az élete, mint az idén.

Persze nincs olyan költségvetés, amely mindenkinek az óhaját, igényét kielégítené. Petőfi óta tudjuk, hogy »ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet«, akkor mondhatjuk, hogy »itt van már a Ká­naán«. Ettől még messze vagyunk, de még távolabb attól, amit a költségvetési vitában az áprilisi súlyos választási vereségtől frusztrált és józan eszüket elvesztő ellenzéki politikusok összehordtak. A Valóság nagybácsi által faképnél hagyott szocialista Gurmai Zita például azt találta mondani, hogy a Fidesz-kormány »lerabolta a családokat«, és most ismét cserben hagyja őket; a csak ostoba monológra képes párbeszédes Tordai Bence pedig arról fecsegett, hogy ez a költségvetés semmivel nem foglalkozik, ami a társadalomnak fontos, de mindennel, »ami a saját zsebre megy«. Persze, a parlamentáris demokráciákban szokásos szereposztás és gyakorlat szerint az ellenzék nem szokta támogatni a kormány költségvetési javaslatát. Nem is ez várható a mai magyar ellenzékiektől, csak annyi, hogy – mivel jobbat nem tudnak! – elismerjék: az adott körülmények között ez egy elfogadható, megvalósítható költségvetés, amire lehet és érdemes egyéni és közös célokat, terveket alapozni.”