Hajléktalanság – életmód vagy krízishelyzet?

Orbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkárának írása

***

„Mindent szabad nekem, de nem minden használ.” (Pál első levele a korinthusiakhoz, 6:12)

A magyar Alaptörvény úgy fogalmaz: Magyarország törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit mindenki számára biztosítja, illetve arra is, hogy az állam és az önkormányzatok törekszenek valamennyi hajlék nélküli számára szállást biztosítani. Ez egy olyan alkotmányos szinten rögzített államcél, amely egy fontos morális alapvetés, s több mint puszta deklaráció. De hogy mennyivel több, azt valójában az alkotmány érvényesülése fölött őrködő szervek, s különösen az Alkotmánybíróság tudja megmondani.

Véleményem szerint az a helyes, ha ez az alaptörvényi szinten rögzített államcél valóban érvényesül a gyakorlatban.

S a kettőt élesen el kell választani egymástól.

Erre szolgál az Alaptörvény legújabb módosítása, amely a hajlék nélküliek számára történő szállásbiztosítás kinyilvánítása mellett expressis verbis tiltja az életvitelszerű közterületi tartózkodást.

A fenti megközelítés kapcsán robbant a bomba a most elfogadott Alaptörvény-módosítás során. A vita viszont nem új keletű, a második Orbán-kormány már 2011-ben tett lépéseket az ügyben, hogy felszámolja az életvitelszerű közterületi tartózkodást, legalább a frekventált városi helyeken. Akkor még a korábbi, 1999-es szabálysértési törvénybe került egy olyan passzus, amely szankciókkal illette volna az efféle tevékenységet. Ez a kitétel átvezetésre került a 2012. évi új szabálysértési törvénybe is, annyi különbséggel, hogy már nemcsak az ismételt, hanem az egyszeri elkövetés is szankcionálható vált.

Természetesen az új szabályozás akkor sem nem maradt társadalmi visszhang nélkül: számos megszólaló vette védelmébe, de legalább ennyi ítélte el az intézkedést. A társadalmi vitát jogi útra az Alapvető Jogok Biztosa terelte, aki az Alkotmánybírósághoz fordult annak megállapítása érdekében, hogy nem sérti-e az emberi méltóságot a szabályozás. Mint ismeretes, az akkori alkotmánybírósági többség az Alapvető Jogok Biztosának adott igazat, s megsemmisítette a szabálysértési törvény rendelkezéseit, amelyet aztán úgy írt felül az alkotmányozó, hogy saját szándéka szerint módosította az alkotmányt.

De mielőtt továbbmennénk a téma kitárgyalásában, érdemes kicsit elidőzni az Alkotmánybíróság döntése felett, ugyanis egy fontos megközelítésbeli különbségre világított rá a döntés az indoklásában és a mellé megfogalmazott különvéleményekben.

A döntés indoklása ugyanis az emberi méltóság egyéni szempontú értelmezése alapján jut arra a következtetésre, hogy „(…)a vitatott szabálysértési tényállás a hajléktalanságot, mint állapotot, élethelyzetet kriminalizálja, ami összeegyeztethetetlen az érintett személyek alapvető jogaival, kiemelten az emberi méltósághoz való jogukkal(…)”

amelyet a döntéssel szemben megfogalmazott különvélemények illusztrálnak példásan: „Külön ki kell emelni, hogy a szóban forgó szabályozás (annak ellenére, hogy büntetőjogi jellegű) végső soron a hajléktalanok evidens érdekeit szolgálja, az ő méltóságukat védi. Kifejezetten visszásnak tartom a határozat e körben alkalmazott érvelését, amely szerint az emberi méltósággal (az abból folyó cselekvési szabadsággal) összeegyeztethetetlen az, ha az állam az érintett személyi kört a szociális szolgáltatások igénybevételére kényszeríti.”

Ez a két idézet tökéletesen leképezi azt a két végpontot, amely között a közterületi tartózkodásról szóló vita folyik ma Magyarországon. Egyfelől a jogvédő szervezetek az egyén felől értelmezett emberi méltósághoz való jog révén kritizálják az új megközelítést, mások viszont a közösség érdekeit hangsúlyozzák, s tagadják a méltóság hagyományosan liberális irányú felfogását.

A méltóságteljes élet számukra ugyanis nem azt jelenti, hogy mindenkinek joga van az utcán élni, hanem éppen ellenkezőleg, azt jelenti, hogy senkinek sem szabad az utcán élnie.

Fontos, ügydöntő érv is lehet, hogy mennyi nappali melegedő és éjjeli szálláshely áll rendelkezésre. Ebben a vitában nem könnyű igazságot tenni, de a tények elég egyértelműnek tűnnek. Jelen pillanatban 7500 nappali férőhely áll rendelkezésre, s 9800 éjjeli férőhely van országosan. Ez utóbbi szám 1500 férőhellyel bővíthető ideiglenesen, szükség esetén. A rendelkezésemre álló információk szerint a legrosszabb téli napon a kihasználtság 94%-os volt, míg az átlagos kihasználtság 76%-os. Ezzel az adattal egyébként – annak ellenére, hogy azért tökéletesen pontosnak sem tekinthető – egybevág, hogy jelen pillanatban 7228 úgynevezett településszintű lakcím van a személyiadat- és lakcím-nyilvántartásban. Tehát annyit mondhatunk, hogy még ha az érintetti kör tágabb is, az állam képes gondoskodni mindenkiről, aki krízishelyzetben van.

De miért nincsenek kihasználva ezek a kapacitások? Bármennyire is furcsán hangzik, nem csak arról van szó, hogy a körülmények nem tökéletesek. Rá kell ébrednünk, hogy

Ez támasztják alá az alábbi szavak, amelyek szerint: „több hajléktalan dolgozik például a közterület-fenntartóknál, de csak kevesen tudják a napi nyolc óra kemény fizikai munkát választani ezért a minimálbérért. Van, aki az utcán ennek a többszörösét is meg tudja keresni, szerinte tehát ennél vonzóbb megélhetési alternatíva kell”.

Persze emberi szempontból érthető, hogy valaki nehezen adja fel az életmódját. Hosszú évek bejáratott rutinja válik semmivé akkor, amikor valaki az utcáról hajléktalanszállóba költözik. Újra fedél alatt él, viszont mindezt más emberekkel megosztva. Azok a szocializációs normák, amelyeket egy közösségben természetesek, sokszor kihívásként jelentkeznek. Mégis, a társadalomba visszavezető út a nem a közterületen való életvitelszerű tartózkodással, hanem annak megszűnésével kezdődik.

Miért volt szükség az Alaptörvény idei módosítására?

Az Alkotmánybíróság 2012-es döntése után a jogalkotó az Alaptörvényben rögzítette a lakhatáshoz jogot és ezzel szoros összefüggésben a – a közrend, közbiztonság, közegészség és a kulturális érdekek védelme érdekében – a közterületen való életvitelszerű tartózkodás tilalmát. Ez lehetővé tette az önkormányzatok számára, hogy saját hatáskörben jelöljék ki azokat a területeket, ahol tiltják az utcán élést. Ezeket a rendeleteket az önkormányzatok meg is alkották, azonban a rendeletek betartatása nehézségekbe ütközött. Egyfelől sok önkormányzati rendeletet esetén kért kúriai felülvizsgálatot az Alapvető Jogok Biztosa, amely felülvizsgálatok általában az önkormányzatok bizonyos szintű elmarasztalásával végződtek, mivel a rendeletek nem feleltek meg alkotmányossági követelményeknek. Ezen túlmenően túlságosan sok szerv volt érintett az életvitelszerű tartózkodás szankcionálásában, ideértve az önkormányzatok által felügyelt közterület-felügyeletet, a rendőrséget és a kormányhivatalokat. Ezért a jogalkalmazás gyakran elakadt, annak betartatása nehézségekbe ütközött.

Ezért került sor az Alaptörvény módosítására, ezért tett egyértelművé az alkotmányozó a kettős célt. Nem véletlen ugyanis, hogy

az Alaptörvény szövegezése alapján. A hajléktalanságot, ha krízishelyzet, meg kell szüntetni, ha pedig életmód, akkor fel kell számolni. Ezt diktálja valamennyi morális parancs, a józan ész, illetve a méltósághoz való jog és a közösség érdeke is. Az alkotmányozó pedig mostantól ennek a kettős követelményrendszernek az érvényesülését és érvényesítését várja el minden kormányzati és önkormányzati szereplőtől.