Sírjaik hol domborulnak?

„Azt hitték a szegény fiúk, hogy – mivel a háborúnak vége – békében hazatérhetnek. Ám Pozsony városát komoly, a hazatérők számára végveszélyt jelentő erődrendszer övezte délről, Ausztria felől, már az 1930-as évek óta. Németország felé vonulva nem mérhették föl ezt az akadályt, hiszen akkor még a német haderő birtokában volt ez a terület. A háború szó szerinti másnapján, 1945 tavaszán azonban ezeket az erődöket és a Pozsonnyal szemben, a Duna túlpartján fekvő Ligetfalut internáló- és haláltáborok, kivégzőhelyek rendszerévé alakította a csehszlovák haderő hírhedt 17. számú, pozsonyi gyalogezrede. Ez a halálzóna lett a pozsonyi német és magyar lakosság legnagyobb internálótábora. A 90 magyar fiatalemberből álló csapatot itt, az emlékmű mellett a mai napig álló Bs-6-os erődnél mind egy szálig, borzalmas kegyetlenséggel lemészároltak. Árokba lőtték őket. Sokan nem haltak meg közülük, ám az árokba valamennyiüket, akár élve is, beletemették. 1947-ben a jelenlegi kutatások szerint tetemük kihantolásra került. Behányták mindannyiukat a helyi, ligetfalui temetőben egy máig jelöletlen tömegsírba. Ám ez a csoport csak egy része a B6-os erőd mellett ma is nyugvó elföldelteknek.

De »a kő marad«. A hallgatag mezőn ott van már az emlékkő és a kereszt. Pozsony környékén, a múzeummá is alakított (Bs-4, Bs-8) erőd-maradványok és máig meglevő, tankcsapdának ásott árkok mélyén legalább ötszáz, ám egyes becslések szerint kétezer vagy ennél is több magyar, német és szlovák pozsonyi lakos, közöttük számos asszony és gyermek földi maradványai fekszenek feltáratlan, a várost félkör ívben kerítő tömegsírok mélyén. Ők a mi történelmünk, a mi Pozsonyunk.

Közeleg a nyáridő, sokan meg-megállnak a szépen rendbe hozott, nyugodt városban egy sörre, egy ebédre akár. De ha már itt vagyunk, szánjunk kis időt e magyar zarándokhelyre. Álljunk meg Pozsonyba tartva vagy onnan hazafelé menet, szálljunk ki egy percre a kocsiból. Hallgassunk együtt a néma leventékkel.”