Egyenes háttal

A választások napján néhány ismerősömmel a „rejtőzködő fideszesek” kategóriájáról beszélgettünk. Vajon hányan lehetnek, akik az agresszív, önjelölt ellenzéki aktivisták mellett nem merték beismerni, hogy a kormányt támogatják? Hányan voltak, akiknek a hírfolyamát elöntötték a diktatúrázó, rendszerváltoztató, lázadó mémek és bejegyzések? Akik elhitték, hogy ők itt a „legnagyobb kisebbség”, hogy be kell fogniuk a szájukat? Akik idegesen kattintgattak az „objektív, szakmai médiára”, mondván: hátha én nem értek valamit? Mi van, ha velem van a baj?

Mint most kiderült: rengetegen. Rengetegen érezték, hogy az irány jó. Hogy ha vannak is részletkérdések, amelyekben nem értenek egyet, azért stabil, szuverén, magyar kormányt akarnak. Akik nem nyalták be, hogy diktatúra épül. Akik nem nyalták be, hogy itt lélegezni sem lehet. Akik nem nyalták be, hogy itt maffiózók, fasiszták, akármik uralma van. Akik nyitott szemmel nézték a világot, és megértették a választás tétjét. Akik nem akartak oda jutni, mint Amszterdam vagy Berlin – nem életszínvonal, hanem önfeladás, defetizmus, terrorhelyzet szintjén. 

Mi, akik publicistaként és konzervatív értelmiségiként az első sorokban kaptuk az ütéseket, pontosan éreztük, hogy mekkora nyomás nehezedik ma egy megszólaló emberre, közíróra – mégpedig az ellenzék irányából. Nem, hogy azt éreztük volna, hogy hatalmas hátszéllel dolgozhatunk, hanem az ellenkezőjét: vadászidény volt a konzervatív újságírókra Magyarországon. Ha „rossz véleményt” képviseltél, leszedte a Facebook. Csoportokat alapítottak a felnyomásra, megkerestek, jelentettek, letöröltettek. Vagy éppen úgy vadásztak az algoritmusok a jobboldaliakra, mint a robotok az emberekre a Mátrixban: bejelölted a friss profiloddal az anyádat, és a Facebook már törölt is. 

A túloldal mögött álló gigacégek és kaliforniai atyaúristenek: az csak a bajok fele volt. De idehaza is akadt éppen elég önjelölt janicsár, aki emlékeztetett rá: demokratikus jogod bárkit támogatni, kivéve a magyar kormányt. Azt, hogy hányszor röhögték, gúnyolták ki az embert, említésre sem méltó. De volt olyan kollégám, akit megütöttek. Vagy megkerestek a munkahelyén. Aljas lejárató cikkek születtek. Azt hinné az olvasó, hogy ez „habonyi műfaj”? Ajánlom a 444.hu, a Zsúrpubi, a Kolozsváros.com archívumait! 

Aztán voltak, akiket kirúgtak más állásukból kormánypárti nézeteik okán. Figyelmeztető „baráti” leveleket kaptunk: jön a rendszerváltás, el leszel számoltatva, térj észhez! Ne írj ide, ne írj oda! Írj másról, írj a korrupcióról, ne írj cikket Sorosról! Milliószor a tudtunkra adták, hogy nem mi vagyunk a Népszabadság: ha egyszer nyer a felszabadító Vörös Soros hadsereg, és minket népbíróság elé citáltak, akkor mi már sehol máshol nem találunk állást. Jó lenne azt mondani, hogy csak ellenzékiektől kaphatott az ember ilyen figyelmeztetéseket. De nem. A saját táborból is megszólaltak a vészmadarak: ránk fog járni a rúd, vegyél vissza, figyelmeztetlek! Egyes, őrületbe hajszolt ellenzékiektől pedig jöttek a halálos fenyegetések, a megjegyzések arról, hogy IFA-platóra kerülünk, és úgy szórnak majd a Dunába. (Tudniillik ez egy ellenzéki publicistától ténylegesen elhangzott).

Eközben pedig a túloldal az ég egy adta világon bármit írhatott, bárhol, bármikor. Naponta írhattak akárhány cikket és bejegyzést, semmi nem történt velük. A szójalattés babzsáklovagok (copyright Megadja Gábor) megírták magyarul a 444-re, angolul átvette a Molenbeekben mosogató haverjuk a Politicóra, és aztán onnan visszaszemlézték magyarul az Index.hu-n. Élvezték az akolmeleget, kapták a zsíros fizetést. (Mint tudjuk, egyes ellenzéki orgánumok egymillió szuperbruttót fizetnek Gyuri bá’ pénzéből: egy jobboldali újságíró csak álmodozik hasonlókról). Elnyomást kiabáltak, miközben ők nyomtak el mindenkit. Voltaképpen akkora hangzavart csináltak, hogy még az általuk képviselni kívánt nép hangját is elnyomták. Most pedig csak pislognak. 

Mindenki pislog. Ugyanis jobboldalibb az ország, mint valaha. A nép a jobboldallal van. Az ellenzék pár hónapig eljátszotta, hogy szereti a népet, hogy a néppel akar lenni. Most pedig már megy a „bűzös lábú mucsai parasztozás”. A Zsúrpubi megírta, hogy a magyar nép ma ’megvezetett, ostoba, szolga’. A 444.hu kirakta, hogy a „buta, szegény, vidéki magyarok” szavaztak a kormánypártra. Ennyit a nagy demokrataságról. Az ellenzéki formációk elitista, a néptől elrugaszkodott, elefántcsont-toronyból kifelé pislogó politikusok és mellőzött, sértődött éttermiségiek szektái. Nemrég egy balos, elit iskolában oktató kollégám gúnyosan emlegette fel, hogy a nép támogatását vizionáltam a kormány mögé: gondolom, most az akciós repjegyeket böngészi a progresszív Nyugat valamelyik gyors ütemben haladó szarfészkébe. Ott majd társaloghat a demokrácia finom módszereiről Juszuffal és Ahmeddel. Mi addig élvezzük a magyar emberek támogatását. 

Korai még bármi másról írni, hiszen a szavazó magyarok többsége még a győzelem mámorában van. Annyit viszont elég kimondani, amennyit a 24.hu is egy igazán őszinte cikkében belátott: el kell felejteni ezt a hülyeséget, hogy a jobboldal a leghangosabb kisebbség! Hogy a jobboldal valamilyen módon bitorolja ezt a magyar demokráciát, és hogy nem legitim! Mert az. Legitimebb, mint bárki más. Úgy is mondhatnám: nem a jobbikos „atombomba”, a veszprémi Fat Man vagy Gyuri bá’ zsebéből van a legitimitása, hanem a magyar emberek szavazatából. És egy demokrácia játékszabályai között ez számít, semmi egyéb.

Úgyhogy egyenesedjenek ki azok a hátak! Ne legyen több szégyen, pironkodás senkiben, hogy ezt a kormányt támogatja! Keljünk fel a meghunyászkodásból, a lapos kúszásból, a hallgatásból! Semmi szégyellnivaló nincsen abban, hogy az ember ma demokrata. Követelem vissza ezt a kifejezést: a demokrata nem azt jelenti, hogy erőszakos, kisebbségi véleményeket hirdetünk magas lóról, idegen zsoldban. A magyar jobboldalt a magyar emberek támogatják, rekordrészvétel mellett. Mi vagyunk a büszke, magyar demokraták. Egyetlen másodpercig sincsen okunk szégyenkezni.