Újabb hét bő esztendő jöhet

„Persze felvetődik a kérdés, hogy miért képezi mindig ilyen éles vita tárgyát a kohéziós politika. Leginkább azért, mert a legnagyobb befizetők adófizetőinek, így például a németeknek, elegük van abból, hogy döntően és állandóan ők töltsék fel a húsosfazekat, még ha áttételesen az ottani cégeknek komoly haszna származik a fejlődő országokban létrehozott beruházásokból. Aztán a legnagyobb érvágás most az lesz, hogy a britek, a második legnagyobb befizetők kilépnek az Európai Unióból. Azaz teljes a zűrzavar Brüsszelben. Részben ebből is adódnak azok a törekvések, hogy bizonyos politikai erők igyekeznek az uniós pénzeket kemény jogállamisági feltételekhez kötni. Vagyis ha valaki nem hajlik arra, hogy teljesítse például a migránskvótát, attól egyszerűen megvonnák az uniós támogatásokat.

Szerencsére ettől nem kell tartani, hiszen a kohéziós politika megmarad 2020 után is, ezt az uniós alapszerződések is garantálják. Másrészt ezt mi, úgymond felzárkózó államok, nem ingyen kapjuk. Hiszen szűk három évtizede megnyitottuk a piacainkat a szabad tőke előtt, aminek éppen azok a fejlett országok a legnagyobb haszonélvezői, amelyek a kohéziós politikát befizetéseik révén fenntartják. Vagyis nincs szó arról, hogy kizárólag csak az unió pénzügyi támogatásából élnénk. Tehát a jelenlegi uniós politikával minden tagállam nyer, azaz a nettó befizetők is, mert a projektekhez kötődő árbevételen keresztül végeredményben források áramlanak vissza a donorországok cégeihez. És ami éppen tegnap nyert bizonyosságot, az az, hogy a megváltozott helyzetben – lásd Brexit – a felzárkózó országok is hajlandóságot mutatnak arra, hogy a lehetőségeikhez képest több pénzzel járuljanak hozzá a közös kasszához.”