Egy Lenint mindig meg kell előznie egy Marxnak

”1985-ben jelent meg Németországban az ön esszégyűjteménye a Jobboldali kultúrforradalom, amely az Új Jobboldal kulcsfontosságú művének számít.

Ez már több mint harminc évvel ezelőtt volt – időközben több mint hetven más művet is publikáltam. Nem tudom, hogy tényleg kulcsfontosságú műnek lehet-e nevezni. Inkább beszámoló volt, azoknak a szellemi munkáknak a mérlegre rakása, amelyek az Új Jobboldal 1968-as megalakulása óta születtek. Az Új Jobboldal fogalmat egyébként a média alkotta meg, én sosem becsültem különösen. Azt nem szabad elfelejteni, hogy ez a könyv olyan szövegekből áll, amelyek korábban Franciaországban már széles körben elterjedt forrásokban megjelentek, és ezek lettek a német közönség számára összefoglalva.

Olyan hatást gyakorolt a könyv, amelyet ön elvárt?

Lehet, de ezt a befolyást csak nagyon nehezen lehet lemérni. Mondjuk úgy: a könyv kiadása hozzáférést biztosított a német olvasók számára egy olyan gondolati iskolához, amely korábban csak Armin Mohler, Caspar von Schrenck-Notzing és még néhány szerző dolgozataiból volt ismert. A könyv német nyelvre történő lefordításáig csak a Jobboldalról nézve című antológia állt rendelkezésre, amelynek a második kötete egy évvel korábban, 1984-ben jelent meg a tübingeni Grabert Kiadónál.

A Jungeuropa Kiadó által most új kiadásban publikált Jobboldali kultúrforradalom meglehetősen egyedi nézőpontból közelít: európai, nem nacionalista; pogány, nem katolikus; antiliberális, nem antikommunista; avantgárd, nem konzervatív. Megtartotta a nézeteit?

Az elemzése nem rossz, de egy kicsit keveset ragad meg – elvégre sok lehetőség van európainak, antiliberálisnak, pogánynak vagy konzervatívnak lenni. Nem bízom az ilyen besorolásokban, mert az ember nem tudja, hogy mit hoznak ezek magukkal. Minden fogalmat nagyon pontosan definiálni kell, de ez nem mindig lehetséges. Mindenekelőtt nem lehet egy olyan művet néhány szóban összefoglalni, amely pont arra törekszik, hogy a szokásos terminológiákon és azok kettősségén felülkerekedjen. Ami a fejlődésemet illeti, azzal nagyon pontosan tisztában kell legyen, hiszen pár évvel ezelőtt megírtam az önéletrajzi könyvemet, amely Az életem – a gondolkodás módjai címmel négy évvel ezelőtt német nyelvű fordításban is megjelent. Természetesen sok pontban változtak a gondolataim és sokszor alulmaradtak olyan hatásokkal szemben, amelyek olyan új szerzők kapcsán értek, akiket harminc évvel ezelőtt még nem ismertem. Számomra ez nem csak normális, hanem szükségszerű is, hiszen büntetés lenne az írás, ha mindig ugyanazokat a dolgokat kellene ismételni.

Utal a könyvében az olasz marxista Antonio Gramscira és az ő kulturális hegemóniára vonatkozó elméletére. Tényleg az a kulcs a politikai hatalomhoz?

Gramsci jól felismerte, hogy a kulturális hegemónia megszerzése nagyon jó eszköz a hatalom megszerzéséhez. Azonban az értelmiségiek, akiket Gramsci propagált, csak nagyon ritkán bírnak olyan tulajdonságokkal, amelyek a politikai tevékenységhez szükségesek. A francia forradalom biztos nem lett volna lehetséges anélkül a hatás nélkül, amelyet a felvilágosodás filozófusai gyakoroltak rá, akik persze ugyanúgy a felfordulás áldozatai lettek később. Egy Lenint mindig meg kell előznie egy Marxnak, de ők nem felcserélhetők. Én egy értelmiségi vagyok és nem politikus. Megértem az értelmiségieket, akik megpróbálják annak a történelmi pillanatnak az jelentését, amelyben élünk, megérteni, valamint olyan elméleti eszközöket, fogalmakat biztosítanak, amelyek lehetővé teszik annak az elemzését, hogy mi következik. A kulturális hegemónia kifejezést nem az egységes gondolkodás szinonimájaként használom, hanem – Gramscihoz vagy Ernesto Laclauhoz hasonlóan – egy korszellem meghatározott értékeinek összességeként. Teljesen plurális keretek között mozgok. Ebből a szempontból nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy jelenleg a szellemi dominancia az individualizmusra, az emberi jogok vallására, az egyéni érdekek elsőbbségének axiómájára alapul, valamint arra, hogy minden értéket háttérbe szorít a piacgazdaság profitja, mint végső érték és a kapitalizmus kereteinek állandó bővülése.”

A Mandiner interjúját Alain de Benoist-val itt olvashatják.