Miért nem jó ellenzéki opció a diktatúra-narratíva?

Ha egy országot kormánya és ellenzéke felől együttesen nézünk, akkor komoly jelentősége van annak, hogy (a kormányon túl) az ellenzék milyen képet mutat és milyen politikát folytat. Ha a politika két fő ágensét együttesen, nem pedig egymástól elszakítva nézzük, akkor könnyen belátható, hogy szerencsésebb, ha az ellenzék mérsékeltebb, mintha túlzottan radikális lenne. Már ha választást akar nyerni.

Hogyan? – kérdezheti az olvasó.

S mindezt egy nemzetközi példával szeretném alátámasztani.

1979-ben Margaret Thatcher választást nyert és hatalomba segítette a brit Konzervatív Pártot. A párt ezt követően (12 évig Thatcher, majd utána más vezetésével) egészen 1997-ig hatalomban maradt. Tizennyolc év töretlen kormányzás egy fejlett európai országban! Feltehetőleg az ilyesmi a mostani hazai ellenzék híveinek rémálmaiban jön elő. Mint ahogy a korabeli brit ellenzék is annak hihette a kezdet kezdetén, 1979-ben. aztán a saját kárán tanult.

Történt ugyanis, hogy a 18 év nagy részében a brit ellenzék (amely főként a Munkáspártot jelentette) meglehetősen radikálisan támadta Thatchert és politikáját. Az 1980-as években a mai magyar közbeszédből is jól ismert jelzők röpködtek a brit politikában. Mint például a fasiszta. Mármint, hogy Thatcher kormánya fasiszta lenne. Ha pedig egy kormányt ellenzéke fasisztának nevez, akkor vele szemben nem lehet civilizált és mérsékelt ellenzéki pozíciót elfoglalni, akkor azt a kormányt minden lehetséges eszköz bevetésével meg kell dönteni.

Fölösleges lenne felsorolni, hány pártelnököt fogyasztott el a Munkáspárt ennek a gondolatnak a jegyében, míg aztán 1995-ben, 16 év ellenzékiség után jött Tony Blair és átvette a Munkáspárt vezetését. Ha valaki elolvassa Blair emlékiratait, abból megismerheti, hogy mit jelentett a fordulat.

Elsősorban is a radikális ellenzéki politika elvetését és egy mérsékelt ellenzéki politikára való áttérést.

Blair könyve azért tanulságos olvasmány, mert a politika sokszor nem érzékelt tanulóképességéről szól:

mint ahogy a kormánnyal szemben mindent elutasító ellenzéki attitűd sem. Váltásra volt tehát szükség, és a Blair által képviselt „harmadik út” vagy „új szociáldemokrácia” koncepció azt az egyébként roppant kézenfekvő megfontolást tükrözte, hogy netán a kormány nem mindenben totál hülye vagy totál diktatórikus. Éppenséggel a kormány bizonyos eredményeinek elismerése (igen, igen: elismerése) ahhoz kellett, hogy a „régi” szociáldemokrácia megújuljon és – hogy a költővel szóljak – átvigye magát a túlsó partra. És milyen érdekes: a megújulóban lévő, sőt a konzervatív politika eredményeit is elismerő és integráló baloldali politikát 1997-ben Tony Blair győzelemre vezette, s több cikluson keresztül kormányon is tartotta.

Ha tartjuk az analógiát: a mai hazai ellenzék körülbelül ott tart, mint a brit Munkáspárt az 1980-as évek közepén, vagy a '90-es évek legelején. Ez a helyzet persze jó volt Thatcheréknek és jó most Orbánéknak is, de ha az ellenzék felől nézzük, akkor korántsem ilyen rózsás a helyzet.

Természetesen „megkönnyítette” a brit ellenzék dolgát, hogy – bármennyire is dogmatikus állásponton is volt, de – mégiscsak egy pártot kellett megújítani. A mai Magyarországon nem csak a diktatúra-retorika blokkolja a termékenyebb ellenzéki politizálást, hanem a szervezeti szétaprózottság is. Hiába ismeri vagy ismerné fel ugyanis egy-egy ellenzéki vezető vagy akár egy-egy ellenzéki párt, hogy el kéne hagyni a túlságosan radikális politikai vonalat, ha más ellenzéki vezetők és pártok ezzel éppen ellenkezőt gondolnak.

De itt még nem tartunk, hiszen a legtöbb ellenzéki párt (sőt szinte mindegyik) minimum diktatúráról (de van, amelyik nácizmusról, fasizmusról és ehhez hasonlókról) beszél. Azaz: az elismerésnek vagy az elfogadásnak semmiféle jelét nem tanúsítja. Nyilvánvaló, hogy 2018. április 8-ig ez a helyzet jottányit sem változik majd, s az a probléma, hogy ebből nagyon komoly következmények adódnának arra az esetre, ha az ellenzék győz a választáson. Hiszen ha így történne, akkor a mai ellenzékből megalakuló új kormány egy újabb rendszerváltást kívánna végrehajtani, és gyaníthatóan egyáltalán nem bánna kesztyűs kézzel a mai kormányzó erőkkel. Elképzelhetjük, hogy a politikai feszültségek további kiéleződéséhez és egy végletekig turbulens politikai közélethez vezetne mindez.

Ennél termékenyebb opciónak tűnik az 1995 utáni brit munkáspárti modell követése, amely (még egyszer hangsúlyozom) a korábbi dogmák feladását és egy új ellenzéki szemléletmód kialakítását jelentette. Ahogy ez ott sem volt könnyű, itthon is rendkívül nehéz lenne. A brit ellenzék is roppant nehezen vált meg saját tabuitól és az ellenfeleit illető végletes állításoktól. De aztán mégis csak sikerült, és azért, mert az élet (az örökös ellenzékiség réme) rákényszerítette őket. Ha választást akartak nyerni,

Csak azért nem nyerhettek, mert elnyomó és fasiszta rendszert működtetnek? Itt tehát új és friss szemléletre volt szükség, és akármit is gondolunk a kései Tony Blairről, a korai történelmi érdeme, hogy ezt megtette.

De vajon lesz-e olyan politikus a mai, vagy a 2018 után hazai ellenzékben, aki erre az útra lép? Gyurcsány Ferenc a kétezres években egyszer már megpróbálta adaptálni a Blair-modellt, és ez akkor rész-sikereket eredményezett is. Ma azonban az ellenzék nagy része, mint egy történelmileg túlhaladott képletre emlékezne a blairizmusra. Az lehet, hogy a konkrét blairizmusnak vége, de vajon vége lehet-e egy olyan ellenzékim politikának, amely megad egy minimális tiszteletet ellenfelének.

A magyar ellenzék persze érthető módon radikális. Kétharmados kormányokkal szemben ritkán jönnek létre finomkodó ellenzékek. Mégis: saját választási esélyeik szempontjából valamikor léptéket, koncepciót, retorikát kell váltaniuk. Ez a pont még nincs közel, de egyszer el kell jönnie. Nagy-Britanniában 16 év ellenzéki gyötrelme után jött el. A magyar ellenzék lerövidítheti ezt az időt, ha van benne spiritusz, a történelem iránti érzékenység és tanulóképesség.