Kollektív bűntudattal

„Nem véletlen, hogy gondolkodóik megpróbálták Hitler felemelkedését külső okokra visszavezetni, s megszületett a külföld által első számúnak tekintett német történész, Friedrich Meinecke híres mondása, hogy »Németország (valójában) a nemzetiszocializmus által elfoglalt ország« volt. (A mintát Ausztria adta, amelyet a győztesek a hitleri agresszió első áldozatának kiáltottak ki.) Az Adenaer–Erhard-i »hallgatási konszenzus« jegyében a náci pártot egy diktátor és kamarillája passzív eszközeként próbálták beállítani, de Hans Mommsen marburgi professzor szerint – nagyatyja írta meg a Római Birodalom ma is közkézen forgó halhatatlan történetét – ezek apologetikus, elfogultan védekező nézetek voltak. A szövetségesek által kezdeményezett »nácitlanítás« idején ez az apologetika sokak számára volt rokonszenves, akárcsak az Amerikából importált »totalitárius diktatúra elmélete«. Nem véletlen az sem, hogy a német közvéleményben felmerült az a követelés, hogy a náci tettesek üldözése végre záruljon le. Ugyanakkor egyre erősebb lett neoliberális írástudók és zsidó szervezetek oldaláról az a követelés, hogy a német nemzet végre nézzen szembe azzal, milyen odaadással támogatta Hitler politikáját, mennyire volt maga is bűnös a vészkorszakban, azaz nem fogadta el az adenauerei korszak felmentő hallgatását. 

A Holocaust című tévéfilm 1979-ben – ekkorra már felnőtt egy új, a háború utáni nemzedék – hozta meg a nagy fordulatot. A film nem várt közönségsikert aratott, de a cionista zárójelenetet kihagyták belőle, s a média teljes erővel kezdte megdolgozni a lakosság minden rétegét, hogy végre vállalja atyái és nagyatyái bűnös örökségét. A németeknek így a holokausztipar sugallta bűntudat mellett meg kellett tanulniuk, milyen nagy a különbség az adenaueri demokrácia és az új politikai osztály csendes, lopakodó diktatúrája között. 1985-ben robbant az újabb tudatbomba.”