Katalónia lerázza láncait?

„Az idők sem reálpolitikai, sem jogi szempontból nem kedveznek a függetlenségi mozgalmaknak – nem mintha lett volna valaha olyan korszak az európai történelemben, mikor egy függetlenségét kikiáltó csoport zökkenőmentesen foglalhatta volna el a helyét a nemzetközi közösségben. Európában a megosztottság, a hatalmi egyensúly megbillenése mindig is lehetőséget jelentett. Ugyanakkor a nemzeti gondolat újraerősödésével, az európai (és amerikai) politika kiszámíthatatlanságával és az izolacionalizmus mint eszme ismételt divatba emelkedésével az időzítés a szokásosnál is szerencsétlenebbnek tűnik.

A spanyolok válságkezelése – mutatnak rá sokan – nemhogy nem sikeres, de egyszerűen béna, már a kezdetektől fogva. Persze lehetne mindezt okosabban, finoman kezelni, de nehéz lenne hirtelenjében rámutatni egy országra, ahol egy kisebbség függetlenedési mozgalmát finoman és okosan tudták kezelni. A tárgyalások csípőből történő elutasítása, a dühös »nem«-ek és »semmiképp«-ek, a fegyverteleneken táncoló gumibotok, az ólom és gumilövedékek, a kisebbség áldozati szerepbe kényszerülése mind-mind a függetlenségi mozgalmak szomorú velejárói. A spanyol kormány ráadásul elzárkózott a mediátori megoldástól, és legfeljebb kétoldalú tárgyalásokban hajlandó gondolkodni. A szuverenitásmentő-reflex valószínűleg inkább eszkalálja a konfliktust, mintsem megoldja – a tapasztalatok szerint nagyon elmérgesedett helyzetben a csoportok szembesítése hajlamos elmélyíteni az ellentétet ahelyett, hogy feloldaná azt. Mi történhet mindennek a végén? Kis cinizmussal azt válaszolhatnánk, hogy minél erőszakosabbá válik a helyzet, minél inkább be akarja vetni a spanyol kormány a katonaságot (ezzel párhuzamot vonva a mostani történések és az 1936-39-es polgárháború közt), annál nagyobb a valószínűsége, hogy Katalónia előbb-utóbb tényleg elszakad.

A többi ország, illetve a szupranacionális szervek hagyományosan fáznak a függetlenedés témájától. Jellegzetes retorikai lépés a mozgalom elítélése, vagy az az óvatosan semmitmondó hallgatás a diplomáciai fronton, amivel a nemzetközi közösség »kivár«, és abban reménykedik, hogy mégsem lesz ebből az egészből semmi. A nemzetközi jog – amit az államok alkotnak és az államok az alanyai – tevőlegesen tehetetlen a témában. Alapnormái között, hogy ne érhesse szó a ház elejét, nevesítve van mind az államok szuverenitásának sérthetetlensége, mind a népek önrendelkezési joga, és a jogászok elvitatkozhatnak pár emberöltőn keresztül, hogy mégis hogyan kellene az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni.”