Elvitatkozhatnak pár emberöltőn keresztül, hogy mégis hogyan kellene az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni.
„Az idők sem reálpolitikai, sem jogi szempontból nem kedveznek a függetlenségi mozgalmaknak – nem mintha lett volna valaha olyan korszak az európai történelemben, mikor egy függetlenségét kikiáltó csoport zökkenőmentesen foglalhatta volna el a helyét a nemzetközi közösségben. Európában a megosztottság, a hatalmi egyensúly megbillenése mindig is lehetőséget jelentett. Ugyanakkor a nemzeti gondolat újraerősödésével, az európai (és amerikai) politika kiszámíthatatlanságával és az izolacionalizmus mint eszme ismételt divatba emelkedésével az időzítés a szokásosnál is szerencsétlenebbnek tűnik.
A spanyolok válságkezelése – mutatnak rá sokan – nemhogy nem sikeres, de egyszerűen béna, már a kezdetektől fogva. Persze lehetne mindezt okosabban, finoman kezelni, de nehéz lenne hirtelenjében rámutatni egy országra, ahol egy kisebbség függetlenedési mozgalmát finoman és okosan tudták kezelni. A tárgyalások csípőből történő elutasítása, a dühös »nem«-ek és »semmiképp«-ek, a fegyverteleneken táncoló gumibotok, az ólom és gumilövedékek, a kisebbség áldozati szerepbe kényszerülése mind-mind a függetlenségi mozgalmak szomorú velejárói. A spanyol kormány ráadásul elzárkózott a mediátori megoldástól, és legfeljebb kétoldalú tárgyalásokban hajlandó gondolkodni. A szuverenitásmentő-reflex valószínűleg inkább eszkalálja a konfliktust, mintsem megoldja – a tapasztalatok szerint nagyon elmérgesedett helyzetben a csoportok szembesítése hajlamos elmélyíteni az ellentétet ahelyett, hogy feloldaná azt. Mi történhet mindennek a végén? Kis cinizmussal azt válaszolhatnánk, hogy minél erőszakosabbá válik a helyzet, minél inkább be akarja vetni a spanyol kormány a katonaságot (ezzel párhuzamot vonva a mostani történések és az 1936-39-es polgárháború közt), annál nagyobb a valószínűsége, hogy Katalónia előbb-utóbb tényleg elszakad.
A többi ország, illetve a szupranacionális szervek hagyományosan fáznak a függetlenedés témájától. Jellegzetes retorikai lépés a mozgalom elítélése, vagy az az óvatosan semmitmondó hallgatás a diplomáciai fronton, amivel a nemzetközi közösség »kivár«, és abban reménykedik, hogy mégsem lesz ebből az egészből semmi. A nemzetközi jog – amit az államok alkotnak és az államok az alanyai – tevőlegesen tehetetlen a témában. Alapnormái között, hogy ne érhesse szó a ház elejét, nevesítve van mind az államok szuverenitásának sérthetetlensége, mind a népek önrendelkezési joga, és a jogászok elvitatkozhatnak pár emberöltőn keresztül, hogy mégis hogyan kellene az összeegyeztethetetlent összeegyeztetni.”
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
Közel hatmilliárd forintból bővült a rendőrség járműparkja, a cél a gyorsabb reagálás és a hatékonyabb bűnüldözés.
A magyar fiú már a célpontjait is kiválasztotta és a fegyvert is beszerezte.
A színész közel egy órát várt a mentőre.
Kemény, határozott vélemény.
A hangos magyar író fejben bezzegmáshol él. Tíz éve nyitott határokat követel, mert bécsi, berlini és frankfurti fogadásokon látta, hogy az idegen szép.
Szalai Piroska az elmúlt tizenöt év vándorlási adataival bizonyította, hogy Magyarországra éves szinten több magyar tér vissza, mint ahányan elmennek.
„Nem tudom azt mondani, hogy nem így gondoltam.”
Philip Pilkington szerint „semmi szükség vad összeesküvés-elméletekre”, a napnál is világosabb, hogy mi történt.
