„Úgy érezhetjük magunkat, mint egy időgépben. Abban a tekintetben is, hogy a spanyol központi hatalom »a spanyol nemzet megbonthatatlan egységét« féltve akkor és most is ellenállt a katalán törekvéseknek. Hiába a nyelvi, kulturális és meglehetősen széles körű politikai autonómia, Barcelona nem tudja megemészteni, hogy a GDP ötödét adva donorként táplálja a többi tartományt. Ha Madrid pénzügyi és gazdasági megállapodást köt a katalánokkal, ugyanúgy csillapíthatta volna az elszakadás vágyát, mint azt tette a baszkok esetében. Nyakasságával, mostani erőszakos fellépésével azonban csak hizlalja a függetlenségpártiak még most is csupán 44 százalékos táborát. A spanyol kormány heves reakciójával átlépett egy határt, s immár kérdéses, van-e innen visszatérés.
A spanyol–katalán egymásnak feszülést látva elgondolkodtató az is, hogy a jólét, a széles körű autonómia csillapíthatja-e a függetlenség vágyát. Általános érvényű-e a dél-tiroli példa? Elbizonytalanodó világunkban, a globalizáció negatív hozadékaira adott egyfajta válaszként felértékelődik a nemzet. Nemcsak Közép- és Kelet-Európában, hanem az egész Európai Unióban. Ideje lenne hát erről is beszélni. S elmerenghetünk azon is, hogy Európa szerencsétlenebb fele a kisebbségi jogok biztosítását tekintve évtizedekkel van lemaradva. A kárpátaljai magyarok például most azért harcolnak, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ergo megmaradjanak, és álmodni sem mernek olyan kiterjedt jogokról, amit a katalánok kevesellnek. Hogy taxisunk példájánál maradjak, míg az egyik az NB II, addig a másik a La Liga.”