Feljegyzések a Kvarner-öbölből

„Milyen jó távcsővel figyelni a nyílt tengert. Azt a lassú járású hajót például, a Stellar Voyagert Nassauból, ahogy hosszú tülkölések közepette áthalad a szoroson. Egész napokat el lehetne tölteni így, a távcsővel, végigpásztázni a sziklás partokat, vagy csak a vizet nézni, a repülőhalak megcsillanó rajait odakint, a szoroson túl, ahol a tulajdonképpeni Quarnero kezdődik. Az az öböl, amely egyetlen tengeri kijárata volt Magyarországnak évszázadokon keresztül. A helyet, ahová visszajártunk később, véletlenül fedeztük fel. A szikla tetejére épült középkori városka, Brsec kikötője ez a két kiugró szirt között megbújó aprócska öböl. A vízen néhány színes csónak, és egy nagyobb, kopott halászbárka. A parton, egészen a sziklához tapadva a halászok szállásai. Egyszerű kunyhók kőből, piros cseréptetővel. A kunyhók falán kiszáradt tengericsillagok, kagylóhéjak, az ablakpárkányokon régi fazekakban virágzó leander. Elképzelem, milyen lenne itt élni. A hullámok zaján kívül mást nem hallani. Az embernek nem kéne több egy ekkora kőházikónál. Talán még egy csónak, amivel olykor kievezne a nyílt vízre, nézné a távoli szigeteket, vagy csak lefeküdne a csónak aljába, és megpróbálna nem gondolni semmire.

Szemben Cres szigetcsoportja, régebbi nevén Cherso, még régebbi, görög nevén Apszürtidák. Apszürtosz királyfi húgával, Médeával a sziget partjain kereste az aranygyapjút, majd miután megtalálta, megölte őt Médea szerelmese, Jászón. A görögség nélkül ezt a vidéket nehéz megérteni. A hellén szellem nem tűnt el innen. A könnyű, világos, áttetsző tér még mindig az isteneket rejti. Görög szerzőket kéne itt olvasni, eredetiben, töredékeket a napon, szőlőt enni, olajbogyót, sajtot, száraz vörösborral. A mediterrán világ északi határán vagyunk. A gondolatoknak ezt a könnyű, világos, áttetsző szerkezetét csak itt, ebben az öbölben tapasztaltam. Úgy tűnik, a földrajzi elhelyezkedés valamiképp determinálja a gondolkozást, behatárolja a lehetőségeket, megszabja a főbb csapásirányokat, amelyekről nem lehet letérni. Nem véletlen, hogy Hamvas Béla a tenger mellé vágyott oly sokáig. Fényre van szükség, erre a tengeri fényre ahhoz, hogy a szellem kiszabadulhasson a kötött sémákból, és végre elkezdjen élni. A szellem igazi otthona ebben a közegben van, nem bírja a derengést, a kopárságot, a hideget. Ott alszik, vagy félálomban bolyong, itt betölt mindent, minden irányba határtalanul mozoghat. Azzal, hogy Magyarország el lett vágva ettől a szellemi kijárattól, a félhomály kárhozatába esett vissza. Eszembe jut az a szlovén férfi, aki egyszer, egy gyorsvonat ablakánál állva azt mondta nekem: a tenger nélküli ország szomorú. Akkor magamban tiltakoztam a kijelentés ellen, most már tudom, hogy igaza volt. A tenger nélküli ország tényleg szomorú. Nincs kapcsolata azzal az elemmel, amely a bolygó felszínének nagy részét borítja. Kiesett a körforgásból, magára maradt a derengésben, távlattalanul.”