A neoliberális utópia zsákutcájáról

„-Hé Gazsi, csuklik a ló.
-Aggyá neki vizet!
-Nem úgy! Össze!”

(egy komment a Mandinerről)

Félreértjük a mindennapi valóságot. Ez meghatározza a korunkat. Mint a huszadik század végén a sokat emlegetett hiánydramaturgia, melytől az idézett poén is működik. Sőt, maguk a tévedések mozgatják világunkat, amennyiben képzelt távlatokról, projektekről, tervezetekről beszélünk, még ha pontos, közérthető megfogalmazásában is. Ez a jelenség lehet a nagy, sorsformáló kisiklása a történelmünknek.

Hányszor voltunk már áldozatai e félreértéseknek, a félremagyarázások kuszaságának, az őszintén gondolt utópiáknak, melyek bizony máig zavarokat keltenek a párbeszédeinkben, a médiában és társadalomtudományos értekezéseinkben. A politológusok vitáiról ebben a viszonylatban inkább szó se essék. És ezen a groteszk helyzeten nem változtatnak a szent, világmegváltó és látszólag jó indulatú (ál)eszmék. Nem váltanak meg semmit a jelenünk következményeiben. Nem tehették ezt meg a múltban sem, és a jövőben sem képesek ezt megtenni.

Az álmatag magányban gyönyörű és vonzó ideák születhetnek a félig megalapozott ismeretekből, az elme fél-tájékozottságára támaszkodva, amik ragyogó, kábító, kicsiszolt és behízelgő szépségükben csatába szállnak a valósággal. Gyakran véres, tragikus hosszú ütközeteket vívnak, és ennél is gyakrabban dölyfösködnek, meghirdetvén magukról az utolsó előtti győztes ütközetek mindent elsodró sikerét, az „igazságot” – majd térdig a vérben és romokban, a kaotikus pusztításban és pusztulásban elenyésznek. Ez az utópikus elvárásaink ismétlődő bosszúja.

„ Ágoston utolsó éveiben kimondja: a hatalmon lévőnek joga van elnyomni a nem hívőket (eretnek stb.), azokat erőszakkal a helyes útra terelni. Itt már fellép az utópizmus brutális oldala, mert csak olyan állam használhat vallásból fakadó erőszakot, amely a vallási intézmény jóváhagyásával lép fel a vallás (és állam?) ellenségeivel szemben” – írja Molnár Tamás.

Hyppo püspöke, Aurelius Augustinus, aki kalandos szellemi útkeresései nyomán végre rátalált a szeretet vallására, a kereszténységre, engesztelhetetlen harcot vívott korábbi hiteivel és olvasmányélményeivel. Aztán a kereszténységen belül is a tőle, saját rögeszméitől eltérő árnyalatokban, utópiákban saját identitásukat megfogalmazó „eretnek” szekták ellen fordult.

Az utópiák sosem dajkamesék, a vonzó külcsín ellenére valóban nem a gyermekszobák képzelt „gemütlich” hangulataiban születnek. Elszánt rögeszmék keltik ki ezeket a valóságnak görcsösen hátat fordító rögeszméket. A történelmi, gépromboló ludditák, akik Nagy-Britanniában 1811 és 1816 között élték fénykorukat, a nosztalgikus naivitásuk folytán mára a história mesevilágába sorolódtak be, és mintha ártalmatlan emléké váltak volna. Vagy mégsem?

Az utópia jelen van a társadalmak gyakorlatában, napi zizegésében, párbeszédeiben, a napi politizálásban. Az utópiák kísértése alig feltűnő, lappangó nagy veszély a közeli és távoli jövőnkben.

Előbb-utóbb ugyanis mindig kilóg a lóláb, mint már annyiszor, amikor például a marxi elmélet  átkalapálta a hegeli „fejére állított dialektikát”, ahogy hatalma csúcsán a már idézett Ágoston folytatott utópikus, javító szándékú barkácsolást Platón és társai írásaival, köztük a platóni utópiával. Ez a módszer a születő utópiákban rendszeresen ismétlődik. Kortársunk, Žižek is könnyű kézzel merít Marxból és követőiből a világ újbóli megváltásának latolgatása közben. Agamben, de különösen Badiou már Lenin filozófiai teljesítményét nyugtázza alapértékként, sőt, még a sztálinizmust is (a szükséges rossz?) némi, különös megbocsátással szemléli.

Onnan könnyebb, mondaná erre Žižek titói tapasztalatokkal és a jugoszláviai amerikai rendcsináló háborúval a háta mögött, vagy Irak, Líbia, Afganisztán tanulságaival emlékeiben… Igen, a hátunk mögött és párhuzamosan Lacannal, az újra értelmezett Freuddal, Hegellel, Schellinggel, Heideggerrel, Schmittel és a többiekkel alátámasztva érveléseit. Semminek sincs vége, és nem csupán a történelem nem fejeződött be, az újraértelmezéseknek sincs vége. És Slavoj Žižek tétovázás nélkül nyeregbe pattan. Látszólag szembefordul Fukuyamával, aki a történelem végét ugyan nem az utópiák hirdetői, az óperzsa Mazdak követői nyomán álmodta meg, de Campanella Napállama mintha mégis rárímelne Fukuyama jóslatára, a boldog történelem végi liberális utópiájára.

Ez lehet az utópikus révedezés, a „nyílt társadalom” ideológiai fertőzésének alapja Európa vezető politikusai között. Nem működik a szellem immunrendszere? Évezredek utópikus kísérleteinek balsikerei és tragikus következményei dacára nem reagál az elutasító reflex, a „„zsigeri kód, a közösség dns-e”(Lee Harris). Vagy a tájékozatlanság rejlene e jelenség mögött, a hiányzó kötelező olvasmányok miatti fél-tudás, félműveltség?

Asszurbanipal király uralkodása alatti (i. e. 669-626) ékírásos felirat hirdette: „Berakom a könyvtárba azt, ami a királynak kedves, amit nem szeret, azt eltávolítom”. Így működik sajnos az emberiség közös emlékezete is. Különösen így működik a döntéseket hozó politikusoké. Az utópiák tragikus következményeire határozottan és következetesen legföljebb egy nemzedék, ha még emlékszik s fordul el az újabb, szaporodó utópiák kezdeti, hízelgő kínálatától. Alig egy emberöltő múltán megváltozik a közhangulat, sőt az „új” utópikus eszmékkel szemben az esetlegesen gyanút fogó egyedek berzenkedését is azonnal letorkollja a magát általában sikeresen a többség jogaiba erőszakoló kisebbség. (Az utópiában sincs semmi új a Napállam napja alatt!) És teszi ezt feljogosítottan a tolerancia (megtűrés) félreértelmezése által. Hiszen a jelentéktelen létszámú (forradalmi) kisebbség jogaiért küzd és ezt a félreértelmezett toleranciát, illetve ennek el nem ismerését ellenfeleire billogként (intolerancia, diktatúra stb.) alkalmazva bővíti félénk szimpatizánsai körét az ellenvélemények örökös harsány leszólásával.

Természetesen ennek hatására az ellenvélemények hangoztatása helyett sután a szégyen fátylát ölti magára az ellenvélemény esetleges hangoztatója, szégyellvén a társadalmi hagyományok tiszteletét, mert nem kíván maradinak számítani.

Így az egyén még a legbátrabb esetekben is maximum passzivitásba szorul. Hiszen „Nem hazudni a jövőről lehetetlen, és hazudhatunk róla tetszésünk szerint” (Naum Gabo).

Barbrook-Cameron definíciója szerint „a technikai determinizmus és a libertariánus individualizmus ellentmondásos keveréke az információs korszak hibrid igaz-hitévé válik”. Sőt, ez az „igaz-hit” lelkes és lelkesítő lesz. Bár alapjaiban a logika szerint inkább a felelőtlen életmód krédójává kellene válnia. Az új (modernkedő) mozgalmak ezt tűzik zászlaikra. A magát igaznak tartó hit, hogy meg ne szégyenüljön, kerüli az elemző vitát, pedig a terjesztői és ellenzői mind a homályos célokat, mind az agresszív módszertant illetően még tudatában is lennének a felkínált út és célok elkerülhetetlen következményeinek. Anélkül, hogy felfednék a háttárben e mozgalmak haszonélvezőit, akiket általában filantróp jótét lelkeknek feltételeznek és mutatnak, a forradalmi jelszavaikkal kéretlenül még szembe is fordulnak a profitharácsoló gazdáik jellegzetes magatartásával. Képzeletükben minden gyújtogatás, rombolás, zavarkeltés ellenére úgy hirdetik az emberiség jövőjét, hogy azt velünk az óvodaudvarokon körjátékozó, mosolygó, idealizáltan szelíd gyermekhadként képzeltetik el.

„A fő probléma az a posztmodern ha­zugság, amely szerint minden eszme egyaránt fontos, és a szabadság, az egyén, a szabad piac csak annyira ér­tékes, mint az ezeket korlátozni próbá­ló, ezen értékeket tagadó vélemények. Nincs végső igazság, és már az is tota­litárius, aki ezt megpróbálja megfogal­mazni.”(Novák-Seres)

A végső igazság még mindig az a keresett cikk, ami nincs, amely sosem lehet végső. Csupán az igazság kereséséig juthatunk el. Mindenképpen el kellene, hogy gondolkodtassa az ismétlődő folyamat korunk polgárait, különösen az írástudókat a történelmi tapasztalatokon. Ha belehallgatnak a világ nagy politikusainak szónoklataiba, a közhelyek szövevényében könnyen felderenghet az elszólások és csúsztatások tárháza, és benne az utópiák egyáltalán nem veszélytelen bódulata, képzelgése. Ilyenkor jelez a zsigeri kód. a közösség dns-e, amit nem volna szabad elhallgatni.
Még ennél is pregnánsabb jelzéseket érzékelhetünk a félszázalékos pártocskák újsüttetű vezéralakjainak és követőiknek felkészületlen hablatyolásaiban a tüntetéseken, a kamerák előtti nyilatkozatokban, vagy akár kifütyüléseik megideologizálásaiban. Mindenképpen figyelmet érdemelnek, hiszen valamennyi, később terrorban tobzódó forradalom is csak amolyan alig feltűnő gittegyletként kezdte el felforgató tevékenységét. Kezdetben oda sem figyelt a környezetük, vagy ha igen, legyintett rájuk, az „ártatlan” álmodozókra. Lekésték így azt a lehetőséget, hogy a tudás fegyverével csírájában legyőzze a téveszmék, az utópiák rákos burjánzását.

És ez sosem történhet meg következmények nélkül. Gondolhatnánk persze, hogy az utópiák naivitása végül is leleplezi önmagát, mint a luddita géprombolók esetében.

Minden eltántoríthatatlan, alkalmanként javítgatott változatban és a demokratikus társadalmak alapeszméivel szöges ellentétben álló, hadakozó „használati utasításaiban” ma is hidraként bukkan elő a rombolás szándéka. (Mai példák: Saul Alinsky vagy Gene Sharp nyomán újabban a hazai könyvpiacon is megjelenő Szrgya Popovics írása). Ezekben a filozófiai és irodalmi jelentőség nélküli opusokban benne foglaltatik az eszelős ön- és közártalom szándéka, mert az öngyilkosságig felfokozott terror vágyának a sárkánytojása szavaik közt bujkál és szedi majd ártatlan és megtévesztett áldozatait. Példáként felhozhatnánk a jakobinusokat és Hitler, Mao, Pol Pot hasonló ideológiai manipulációit, majd felsorolhatnánk eszelős vérengzéseiket, százmillió áldozatukat összeszámolva, tanulságul, keserű szájízzel.

Valamennyi nagy világ-átalakító szándék eleinte ártatlannak tűnő, sőt, sorsjobbító szüzsék csomagolásában mutatkozott. De a mulandó és könnyed álmodozások derűs bája helyett elkerülhetetlenül káoszba fordult a kísérlet, és törvényszerűen a terror véres gyakorlata valósult meg. Eddig. De a jövő sem kínálhat jobb távlatokat.

Talán egyedül a tudás fordulhat szembe az utópiák visszatérő fertőzéseivel, tolhatná félre a téveszméket. Csak az a tudás, amely önmagáról is feltételezi minden tudás eleve hipotézisi mivoltát (természetesen nem a popperi átmeneti értékű állítás értelmezésében), amely magába foglalja a társadalmi mozgások és torzulások tapasztalatait, amely a társadalmi (álcivil) mozgalmak mögött feltételezi a haszonleső tőke profitéhségét. Csakis ez a tudás fordulhatna szembe sikeresen az utópiákkal.