A szekuláris felvilágosodás mítosza, avagy: vallási és nemzeti határok Európában

„Létezik persze egy olyan szekuláris narratíva (mely leggyakrabban meggyőződéses felvilágosodás-hitű európai gondolkodók szájából hangzik), amely a következő érvelési sémára épül. Valamikor réges régen, a középkori Európában (s e helymegjelölés itt minden pre-modern társadalom paradigmájaként szerepel) a vallás és a politika egymással szorosan összefonódott. Ezt a fúziót azonban a reformáció után immár lehetetlen volt tovább fenntartani, hiszen a kialakult vallási (pontosabban: felekezeti) különbségek legkésőbb ekkor forrpontra jutottak. Mivel pedig a vallási nézetek szélsőséges szektariánus gondolkodásba torkolltak, vallásháborúk robbantak ki. A válság kezelésére az egyetlen elfogadható válasz az állam szekularizációja volt. A felvilágosodás legnagyobb érdeme tehát – vallják e narratíva hívei –, hogy a modern európai embert megtanította a vallás és a politika szétválasztására.

(...)

Akár elborzadva figyeljük tehát kontinensünk arculatának változását, akár lehetőséget látunk benne, tagadhatatlan, hogy a közel-keleti menekülthullám hatására Európában ténylegesen mind nagyobb kulturális és vallási sokszínűség alakul ki. Ha nem akarjuk a szőnyeg alá söpörni az új kérdéseket, a vallási diskurzust nem száműzhetjük a nyilvános közbeszédből, s meg kell békülnünk azzal is, hogy a vallási vezetők (főrabbik, püspökök és imámok) maradandóan részei és meghatározó szereplői maradnak az európai politikai közéletnek. Ez lehet rossz hír a meggyőződéses liberálisoknak, ám attól még tény marad. A konzervatívabb érzelműeknek viszont azzal kell megbarátkozniuk, hogy az elmúlt kétszáz évben minden európai államban végbement valamiféle szekularizálódási folyamat és mára mindegyikük (formálisan és/vagy ténylegesen) szekuláris jellegűvé vált. A történelem kereke nem forgatható vissza: vallás cezaro-papista szabályozásának és kulturális-politikai kontrolljának mintái – amelyeket még a korai modern abszolutista konfesszionális állam fektette le (képviselőinek katolikus, anglikán, luteránus, kálvinista vagy ortodox elvei szerint) – megmaradtak és minden jel szerint, legalábbis látens formában, továbbra is fennmaradnak az európai népek »lelkében« (Volksgeist): kollektív tudattalajnában és kultúrájában.”