Királydráma

„Fejér és Veszprém szomszédos megyék, bár Felcsút és Pápa nem éppen két szomszédvár. Melyikben is kezdjük a képzelt utazást? Tegyünk egy jókora csavart a történetbe, ugorjunk el egy kicsit Pápára, elvégre született ott egy nagy ember, akit nevezhetnénk akár királynak is. Mi persze nem neveznénk annak, de ha már a nagytermészetű Kósa Lajos így utalt főnökére, akkor ebből logikusan következik, hogy ha az egyik nagy vezér lehet király, akkor a másik is. Nevezett frakcióvezető konkrétan arról beszélt, hogy az ő királya a hivatali ideje – pontosabban uralkodása – alatt senkit sem perel be, még akkor sem, ha akad olyan alattvaló, aki lopással merészeli gyanúsítani őt. A jó király nyilvánosan nem nyakaz, ha bírálóiról kérdezik, legföljebb orvosi kezelést javasol nekik. Így tréfálkozik ő a népével.

De elkalandoztunk kicsit, térjünk vissza képzeletben Pápára. Adott ugyebár egy miniszterelnök, a futni szerető, korábbi önmeghatározása szerint pápai gyerek, aki takaros parasztháza mellé jókora stadiont épít, kisvasúttal és szép nagy malacpersellyel a taopénzeknek. Aztán feltűnik a semmiből egy kedélyes arcú, pocakos úr, foglalkozását tekintve polgármester és a miniszterelnök barátja, akinek hopp, egyetlen egy év alatt 100 000 000 000, azaz, ahogy a csekken is ki kell írni: százmilliárd forinttal nő a vagyona. Így lesz az ország ötödik leggazdagabb embere.

Időről időre megjelenik közben a színen a kavicsbányászatban utazó apuka, aki a polgármesterhez képest visszafogott, konszolidált öregúrnak tűnik, de ugyanezen időszakban azért ő is kivesz az állami (királyi) megrendelésekkel kitömött cégéből úgy kétmilliárdot. Szerepel a történetben az öcs is (a herceg), aki szintén jó nagyot markol a közösből. Épül a vasút, pörögnek a szállodák, zajlik a csatornázás, mindez kicsit drága, kicsit savanyú, de legalább az övék.

Folytassuk a gondolatkísérletet azzal, hogy a másik király – a futballozni szerető – hívei és hűbéresei szó nélkül hagyják mindezt. Ők is látják repkedni a milliárdokat, hiszen nem teljesen vakok, mégis hallgatnak, és még azt is elfogadják a futni szerető királytól, hogy ő bizony sosem volt vagyonos ember, nem is az, és nem is lesz az. (És persze: sosem hazudik.)

Nem, térjünk inkább vissza a valóságba, ezek a most mintegy másfél-két milliós tábort alkotó hívek és hűbéresek sosem tettek volna ilyet. Morális, erkölcsi elvekre hivatkozva követelték volna, hogy a futni szerető király, a Ferenc nevű takarodjon. Más okból, de követelték is, hiszen javarészt ez a sokaság – ki hangosan, ki csak a fülkében víva forradalmát – egy morális és gazdasági válságba torkolló korszakot már a történelem szemétdombjára küldött.

De mit tesznek vajon most, amikor a történetet kiegyenesítve szembesülniük kellene azzal, hogy a fent említett disznóságok bizony pontosan a jelen morális válságának a tünetei? Képes lesz-e ez a regnáló király iránt még elkötelezett tömeg rádöbbenni, mennyire becsapták nemzeti értéket, érdeket, kereszténységet, Erdélyt és más szép fogalmakat emlegetve? Feltáró cikkek sora bizonyította, hogy a mostani szűk elit is saját cégeként tekint (»ha úgy vannak a számok, emelek megint«) Magyarországra, az adófizetők pénzéből és az uniótól érkező pénzekre pedig saját meggazdagodásának és a pártkassza kitömésének forrásaként. Legutóbb a Direkt36 oknyomozó portál terjedelmes anyaga tárta fel, hogy konkrétan rejtett állami munkákból gyűlt a pénz Orbánék gyorsan szerzett milliárdjaihoz, a gyarapodás egyik fő forrása pedig a család gánti bányája volt. Az alaptörténet régóta ismert, az újdonság egyebek között az, hogy milyen tempóban ível felfelé az állami megrendelések mértéke és a kivett profit aránya.

Előre kötnék rá fogadást, hogy ennek elszámoltatása éppúgy el fog maradni, mint a szoclib kormányzás ügyei esetében, nem tehetünk mást, maradjunk hát egyelőre az erkölcs, a morál asztalánál. Aminél ez a birodalom már meghalna.”