A terápia: Isten keresése

Őszintén kétlem, hogy Isten keresése megoldást nyújt ezekre a problémákra.

Megtaláltál Jézus Megtaláltál Jézus és megszólítottál, Megtisztítod szívemet, újjá formáltál. Te dalolsz a Mennyben, csodás rendszered. Rólad szól az énekem, és téged dicsérlek. Tudom, hogy te látod, hogy mi a valóság. És te hittel beleszólsz és valóra válsz. Mennyei érintésed olyan jó nekem. Annyit mondok el neked, hogy nagyon szeretlek. https://www.youtube.com/watch?v=TgyQINpTg1k&index=26&list=PLNUs1R9ylLqVQbP_Qgv1qvRF4MFeIFjLV

"A mai európai ember saját sorsában, a társadalomban, a művészetben, a tu­­­do­mányban kizárólag és csakis a pragmatikus észt tartja autentikusnak. […] A pragmatikus észnek mintegy négyszáz év óta tartó egyeduralmát először a modern lélektan ingatta meg. Seregestül vonultatott fel kétségbevonhatatlan tényeket, amelyekkel igazolta, hogy az ember távolról sem cselekszik és gondolkozik és kutat és alkot és él a pragmatikus ész törvényei szerint. […] S amit a lélektan csak sejtet, azt a hagyomány közérthető szavakban kimondta: a racionalizmus segítségével létezésünknek csak egészen szűk sávját érthetjük meg. Ahhoz, hogy a létezés nagyobb területét megérthessük, tudatunkat át kell szerveznünk, ki kell tágítanunk, és színvonalát fel kell emelnünk. [4] Az újabb lélektani vizsgálatok döntő szakaszba léptek, amikor észrevették, hogy az emberi psziché mérhetetlenül nagyobb része nem a nappali tudat befolyása alatt áll. Amint mondják, az ember tudatos élete a nem tudatoshoz úgy viszonylik, mint a tojás héja az egész tojáshoz. Az erők, amelyek a lélekben megnyilatkoznak, részben tudatalattiak, részben tudatfölöttiek, amelyek pedig a maguk egészében az álomban jelentkeznek. […] A psziché természetére vonatkozólag tudásunk most kezd reális lenni, és több oldalról megállapítást nyert, hogy ez a tudás rendkívüli rokonságban áll azzal a tudással, amelyet számunkra az őskori szentkönyvek és művek őriztek meg. A tudás egyáltalán nem egyezik az európai emberekével, mert középpontjában nem az ébrenlét, sőt egyáltalán nem a biológiai élet áll. [5] ♦ Az ősi és első ember nem az anyagból, a sötétségből merült fel, nem, mint a materialista tudomány állította, az ember primer fokon állat volt, és a tudattalan óceánból lépett ki. Az első ember a világ ősi alapformája volt. Kozmikus jelenség. Őslény, akiben az isteni származás világos tudata élt. Az ősi ember a homo æternus, az örök ember. Nem anyagból van és volt, hanem a természet–szellem–lélek egysége, s akinek létét tudatosan választott ideák, felső Hatalmak sugárzó jelképei irányítják. Az ősi embernek ismertetőjele a nagy és világos értelem, vagyis tisztán él benne a logikus gondolkozás értelme, az érzék a világ ősharmóniájának felismerésére. Az ősember a Makropsziché. Mert az ember nem földi, anyagi lény, hanem kozmikus rang. Az ősember az isteni ember. [6] ♦ Az archaikus időben az emberismeret nem elvont tulajdonságok fogalmi konstrukciója, hanem megszemélyesítésszerű és genetikus. Ezt az ismeretet később mitikusnak nevezték el. Megértéséhez tudni kell azt, hogy az archaikus idő szerint a világ erői gyújtópontokba gyűlnek. Ezek a gyújtópontok mint erőközpontok az emberi élet csekély hatóképességéhez képest fokozott intenzitást jelentenek. Az erőközpontok mind a két világban élnek: a látható világban mint bolygók, napok, égitestek, a láthatatlan világban mint szellemek, démonok, istenek. Az emberi lét e látható és láthatatlan erőközpontok hatásaitól függ. Ezek a központok megismerhetők. A róluk szóló tapasztalat azonban nem fogalmi és nem értelmi, hanem intuitív, misztikus és közvetlen. A közvetlen tapasztalat az ideáknak, az ősképeknek látása. Ezt a közvetlen, intuitív látást jelölték meg a görögök a teória szóval. Mert a teória eredetileg nem értelmileg szerkesztett elméletet, hanem közvetlen idea- és istenlátást jelentett. Az archaikus emberismeret egyben és egyúttal kozmikus világismeret is; nem mint a modern pszichológia, amely nem egyéb, mint elvont tulajdonságokból szerkesztett racionális rendszer, és az élő emberhez semmi köze. A modern ember értelmi ellentétekben gondolkozik. Az őskori ember mindig: megkülönböztet. Az egymástól megkülönböztetett, közvetlenül látott és átélt erőközpontokat pedig megszemélyesítették. Nem önkényesen, mint azt később hitték. Az emberfölötti világ erői, Hatalmai, istenei ténylegesen személyes lények. A megszemélyesítés alapja metafizikai–mitikus–kozmikus lényeken nyugszik ugyan, de ezek a lények ugyanakkor személyes lények is. Ezek a lények a lét magasabb fokán álló élő valóságok, az erők, a démonok, a Hatalmak, az istenek."

Hamvas Béla "7. A hagyomány fogalma az írott mű megértését az ősi keleti alapokra vitte át. Az átvitel nem történt váratlanul. Az előbbi irányok elégtelennek bizonyultak és a talajt részben elő is készítették. Az exisztencializmus utolsó fázisa már jelezte, hogy az írott mű megértéséhez irodalmi, szellemi, pszichológiai, filológiai, sőt exisztenciális módszer is kevés. Balthasarnál a vallás követelő módon megjelent. És most, hogy a hagyomány fogalma alapján kiderült, hogy az írott mű egyetlen feladata a tradíció átadása, az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat fenntartása, az írott mű megértése visszatért az ősi alapra: a vallásra. Ez a lépés természetesen döntő jelentőségű. Szellemileg döntő, mert azt mondja: az írott művek között egyetlen választóvonal van, őrzi-e az ember isteni származásának gondolatát, vagy sem. Ha őrzi, műfajára, formájára, nyelvére, szerzőjére való tekintet nélkül a mű lényeges, mert tradicionális; ha nem őrzi, tekintet nélkül hírére, elterjedtségére, hatására, lényegtelen. Formailag döntő, mert a hagyomány megoldja a közösség kérdését is. Kimondja, hogy a tradíció az általános megítélésen kívül és felül esik. A műben nem az a fontos, hogy milyen hatást tett, hanem, hogy milyen rangja van. Írni annyi, mint mondani, de minden időknek mondani, nem embernek, hanem Istennek mondani. És nem, mint halandó ember, hanem, mint halhatatlan és örök lény mondani. Hagyományt átvenni és továbbadni annyi, mint a logosszal és nem a nyelvvel élni. A logos az egyetlen valóság, ami az életen túlmutat, éppen ezért az egyetlen mód a halhatatlanságból részt venni és a halhatatlanságról hírt adni. 10. Aki a hagyománynak, mint kritikai elvnek jelentőségét csak futólag is elértette, rögtön tudni fogja, hogy egyszerű szempontnál jóval többről van szó. Azt a megállapítást, hogy a mű magasabb megértésén keresztül a lét mélyebb metafizikai értelmének felfedezéséről van szó, komolyan kell venni és meg kell erősíteni. A hagyomány maga, mint Guénon állandóan mondja: métaphysique, és pedig nem egy a sok közül, nem egy a profán filozófiák közül, nem egy az örök, univerzális, egyetlen lehetséges megváltoztathatatlan metafizika szekularizált formái közül, hanem a metafizika. Ez az egyetlen érdemleges tudás: ez a scientia sacra. A kritikai szempontokban támadt zavar, amely egyre nő, újabban lépést tart egyfajta tisztulással s ez a tisztulás a hagyomány gondolatának felmerülése. A hagyomány metafizika és szakrális elv: ez, ahogy Guénon mondja, „a doktrína”. Ez a legrégibb. Felmerülése pedig új. Mindenki tudja, hogy a mű megítélése nem lehet független az egyetemes szellemtől, amely tulajdonképpen nem a műre, hanem közvetlenül a létre vonatkozik. A mű megértése mindig csak a lét megértésének alfaja és kísérő jelensége. Ezért jelenti a hagyomány felfedése a lét mélyebb metafizikai értelmének felfedését is. A hagyományról ez inkább az első, mint az utolsó szó."