A templomokat nem maguknak építik az emberek

„A templomok szépek és fontosak. A templomokat nem maguknak építik az emberek. Vagy ha mégis, hát azért, hogy ezáltal is érezhessék: nem csupán hús vagyunk, és nem is csak ráció. Ezért sincs sok teteje az ateizmusnak.

Majdnem mindegy, hogy milyen a templom. Keresztény vagy keresztyén, mecset vagy zsinagóga, kápolna vagy székesegyház. Ami számít, az az, hogy magasba törjön, az ég felé mutasson, elemelkedjen a földtől. Legyen több minálunk.

Nem a hitről beszélek – de nem ám –, annyira merész egészen biztosan nem vagyok. Épületekről beszélek. Épületekről és a hatásukról. Hangulatokról. Benyomásokról, amelyek érnek. Hogy ha utazom, városokat, falvakat keresek fel, a levegőjük érdekel a leginkább. A levegő ízét a helyek alakítják, fűszerezik. Az utcák, a terek, a parkok, a kocsmák.

S nagyon-nagyon nem utolsósorban a templomok. Minden másmilyen lenne nélkülük. Minden kevesebb lenne. Krakkó a Mária-templom, Köln a dóm, Kassa az Erzsébet-főszékesegyház nélkül. Budapest a Mátyás-templom vagy a Dohány utcai zsinagóga nélkül. Szülővárosom a református templom kazettás mennyezete nélkül.

A templomok soha nem csúnyák. Hiába gonoszul kétélű dolog az ízlés és a stílus – a tömegkultúra burjánzásának korában döbbenten látjuk, hogy mi minden előállítására-élvezésére vagyunk képesek –, a templomok építőinek mégsem szokásuk hibázni. A tolerálhatónál nagyobbakat semmiképpen sem. Lehetnek köztünk, akiknek sok a barokk vagy a rokokó, tévedhetnek néha terítőcskéikkel-szőnyegeikkel a hívek a máramarosi fatemplomokban, ám ezek az apróságok nem befolyásolják a lényeget.

A legszebb sokszor az, ami régi és egyszerű. Az időnek is van szerepe ebben. A századok múlásában, a régi korok leheletében eleve megmutatkozik a szakralitás. Ezt a kő tudja közvetíteni főként. Színével, formájával, kitartásával is. A várak és a várromok éppúgy erről mesélnek – romként nemritkán érzékletesebben és hatásosabban, mint épen és egészségesen –, ahogyan ránk maradt Árpád-kori templomaink is.

A fantasztikus jákitól a csodálatos zsámbéki romig. Annyira sok nem maradt belőlük, restanciáim listája sajnos mégis hosszú. Ám eggyel rövidült a minap. Szép szabad vasárnapunkon úgy határoztunk, nem megyünk ezúttal messzire, közeli célpontot választunk ehelyett. Ócsát. Okosabb döntést nem hozhattunk volna. Ez a település itt fekszik egész közel a nagyvároshoz, ahol több mint huszonhat éve élünk, ehhez képest mindig elmentünk mellette eddig. Ezt teszik az életünkkel az autópályák!

Ócsa nem olyan hihetetlenül különleges. Van egy vagány pincesora a homokon (csak a szalmatetők látszanak ki a földből, semmi más), izgalmasak-látványosak az erdei mocsarak a Selyem-rét felé vezető tanösvény mentén (mintha Andrej Tarkovszkij Sztalkerének forgatási helyszínein járnánk), a központját viszont kegyetlenül túltérkövezték (így megy ez napjainkban). Van azonban egy tájház is mindjárt a templom mellett (a pontosság kedvéért: egy néhány épületből álló tájházcsoportocska), és ott dolgozik a világ legjobb tájházigazdája. Sem keveset nem beszél, sem túlontúl sokat, csak konkrétan annyit, amennyi érdekli és szórakoztatja is a látogatót.

Az ócsai templom a XIII. században épült, román stílusban. A háromhajós bazilika eredetileg a premontreieké volt (hogy a követ honnan hozták, nem tudni, de hogy hozni kellett, az fix, Ócsán csak homok van), később a reformátusoké lett, még később hiába próbálták visszaszerezni a katolikusok. Az idők során többször leromlott, kis híján el is pusztult, tető nélkül is állt jó ideig. Érte villámcsapás, sújtotta tűzvész. Műemléki felújítása a millennium után kezdődött, a múlt század húszas éveiben több ponton átalakították, a nyolcvanas-kilencvenesekben tették rendbe végül. Ez idő szerint is működik, református istentiszteleteket tartanak benne.

Az ócsai templomot körbe kell járni. Előbb a kőkerítésen kívül, utána azon belül is. Megcsodálni a falakat, a tornyokat. Megízlelni bent a hűvös illatokat, megnézni a réges-régi freskók megmaradt nyomait. Beülni egy padba, néhány percre legalább, és érezni valamit. Nem a monumentalitás súlyát, dehogy. Inkább az erőt, amely nem pusztul el, ha nem hagyjuk. A templomokat nem maguknak építik az emberek. Vagy ha mégis, hát azért, hogy ezáltal is érezhessék: nem csupán hús vagyunk. Meg nem is csak ráció.”