A család fejlődésének életciklusai – 2. rész

Korábban bemutattam az életciklus elméletet, aminek lényege, hogy a családok életét szakaszokra oszthatjuk annak mentén, hogy éppen hány éves gyerekeket nevelnek. A helyzetet bonyolítja, hogy ha több, eltérő életkorú gyerek van a családban, akkor a szülőknek egyszerre több életciklus feladataival kell szembenézniük. (Most nem térek ki a speciális helyzetekkel megbirkózó családokra, ahol például fogyatékkal élő gyereket nevelnek). A csecsemővel együtt élő családok után most nézzük a kisgyermeket nevelő családokat!

Ahogy a gyerek nő, új képességei alakulnak ki. A világ kinyílik, megnő a társkapcsolatok igénye, elindul a függetlenedés folyamata – és vele együtt a dackorszak és az intézményi nevelés időszaka is. Ebből kifolyólag megváltoznak a gyerek szükségletei, új élményekre vágyik. Az elengedés, ami itt az anya és gyermeke közti szoros kötelék lazulását jelenti, sok családban nehéz. Különösen, ahol ez a szimbiotikus időszak jó élmény volt az anyának, még nehezebb „letenni”, hagyni önnállósodni. Pedig ebben a korban (1-3 év) éppen erre van szüksége a gyereknek. A távolban felfedezni a világot, eltávolodni térben is a szülőktől, kipróbálni a képességeit – mégha az néha sérülésekkel, vagy kudarcokkal is jár – hogy aztán bármikor, amikor szüksége van rá (fontos, hogy neki, és nem a szülőnek!) visszatérhessen a szülő biztonságos karjaiba.

Ezzel párhuzamosan kell a szülőknek elkezdeni a kapcsolati újjáépülést, szem előtt tartva, hogy nem ugyanaz lesz a kapcsolatuk, mint a gyerek megérkezése előtt, hanem egy új egyensúlynak, új párkapcsolati (és szülői) működésnek kell kialakulnia.

Ebben az időszakban kerülnek először közösségbe a gyerekek. Sokan 1,5-2 évesen bölcsődével, mások 3 évesen óvodával kezdenek. Fontos itt megemlíteni, hogy minden gyerek más, így igényeik is mások. Míg az egyik már 1,5-2 évesen hatalmas szociális igénnyel rendelkezik (és nincs a szűk környezetében gyerektárs), a másik gyereknek erre kisebb a szükséglete, később nyit a kortársak felé, vagy épp egy nagy társaság veszi körül a mindennapokban. Így a bölcsi mindig egyéni mérlegelés kérdése. És persze az anyagi szükségleteké is, hisz a realitás az, hogy sokszor nem teheti meg a család, hogy az egyik szülő ne keresen pénzt. Egyes gyerekeknek kifejezetten jót tesz, szükséges, ők általáan hamar beszoknak és örömmel járnak. Másoknál ez nehezebb, lassabb folyamat.

Ez az elengedés a szülőknek (főleg az anyáknak) is nehéz. Azzal segíthetünk gyermekeinkenek, ha megérleljük az elengedést önmagunkban, mert akkor a mi szomorúságunk, esetleg szorongásunk nem lesz gátja a gyerek feloldódásának. Fontos, hogy olyan helyre vigye gyerekét, ahol azt érzi, jó helyen lesz, biztonságban tudhatja. A folyamat még így is nehéz sokszor.

A korszak nagy kihívása még a dackorszak ami – mint láttuk – nagyban összefügg az eltávolodás igényével. Érdemes a lehető legtöbb dologban a gyerekre hagyni a döntést, aminek persze vannak trükkjei (például arról nem dönthet, hogy kell-e pulcsit felvenni vagy sem, de arról igen, hogy az autósat vagy a macisat). Mindemellett érdemes szem előtt tartani, hogy ez nem rosszaság. Ez az autonómia kialakulásának fontos lépése, amit sajnos a frusztráció megnövekedése miatt számtalan dühroham tarkít. Ezek jellegzetességei és kezelési lehetőségei egy későbbi írásban kerülnek bemutatásra.)

Összegezve: a kisgyermekes életciklus kihívása az elengedés, a gyerek önállósódásának és szociális kinyílásának segítése, a párkapcsolat újjáépítése, az élethelyzet új feladatai kapcsán a szülői feladatmegosztás kialakítása.