Az önfeladás előhangjai

„Ezzel elérkeztünk a Jobbikkal kötött szövetségi fantáziák forrásvidékére. A 2015-ös időközi országgyűlési választások tapasztalata az volt, hogy az adott körzetekben a szavazók többsége igyekezett a legesélyesebb ellenzéki jelöltre voksolni a Fidesszel szemben. A Jobbik-szövetséget szorgalmazó elképzelések most ebből az országos próba alá nem vetett megfigyelésből alkotnának stratégiát, arra biztatva pártokat és polgárokat, hogy vegyék fel az orrcsipeszt, finnyáskodás helyett maximalizálják a Fidesz-ellenes voksokat. Holott egy másik következtetésre is módot ad a legesélyesebb ellenzékire szavazás tétele. Arra, hogy a demokrata oldal szavazói közül sokan annyira enerváltnak érzik saját pártjaikat, hogy inkább »maguktól« a Jobbik-jelöltre voksolnak. El lehet gondolkodni azon, mi történik a megmaradt baloldali és liberális szavazótáborral, ha elkezdik még »tanítani« is neki, hogy át lehet, sőt át kell szavaznia a Jobbikra.

Nehéz belátni, hogy az évtizedes defenzívában lévő baloldali-liberális elit, amely a saját belső konfliktusait is alig tudja kordában tartani, miért tudná pont a Jobbikkal kötött szövetséget irányítani. Az együttműködéssel a demokrata ellenzék azonnal nemzetközi legitimitását vesztené, az időben és feladatát illetően korlátozottnak szánt kényszerszövetség pedig valójában messzire vezető következményekkel járna. A választási szövetség és a választást kikényszerítő bojkott egyaránt ahhoz vezethet, hogy a Jobbik a mérleg nyelve legyen a majdani, előbb-utóbb kikerülhetetlen kormányalakítási folyamat során.

A Jobbikkal kibővített Fidesz-ellenes összefogás lehetőségének latolgatása annak az elfogadása, hogy a demokraták képtelenek és alkalmatlanok népszerűségük növelésére. A szellemi és politikai tehetetlenség ilyetén deklarálása, egyúttal a „megoldás” – vagyis a Jobbikra szavazás, a vele való együttműködés – felvillantása minden jó szándék ellenére a demokratikus tábor és gondolat végső önfeladásának és önfelszámolásának előhang­jává torzulhat.”