A kérdést lehet ravasznak és primitívnek is tartani

Így van. ENSZ elé az üggyel. Nemzetközi kvótákat és megoldást. Hadd fogadjon be arányosan a 320 milliós USA, Szaud -Arábia, Izrael, Ausztrália...és a többi mismásoló, vakarózó - a problémát Európára passzoló többi állam is.

Tetszik a nagy pátosz.A világ sorsa,Európa sorsa Magyarország sorsa most dől el. Akkor már holnaptól nem is fog felkelni a nap? Csak az történt hogy 10 milliárdért érzelmileg felkorbácsolt országból 3,1 millióan kinyilvánították,hogy mindenki aki különbözik tőlük és bajban van és igen gond lenne velük azok mehetnek az anyjukba.A többség aki lesajnálta a kérdést és lehet,hogy nem lusta volt csak úgy gondolta aljas kérdésre nem válaszol az most nem a nép hangja hanem ostoba bunkó akik se lenyelni se kiköpni nem tudják a kérdést szerinted. " A válasz pedig a közeljövőnkre és talán a gyerekeink jövőjére is hatással lesz"-írod . Biztos többször nekifutottál míg kikristályosodott benned ez a mondat.Mivel minden esemény így vagy úgy hatással van a társadalomra ez nem egy nagy bölcsesség. De téged nem is az eszedért szeretünk.

Kérdés lehetett volna: Szeretne-e ön eltartani saját országukat sáskaként lelakó, önfenntartó társadalmi berendezkedést kialakítani nem tudó, túlszaporodott afgán, afrikai, és arab vallási fanatikus illegális határsértő gazdasági bevándorlókat, a saját családja és gyermekei helyett? ja, önnek nincs? Nyugi nekik lesz 6-8 + hozzák majd a 20 fős kiscsaládjukat is.

"Történet az énekről …aztán leültünk a földre egy körbe. Sokan voltak, talán vagy harminc-negyvenen. Csak fiúk! Legalább öt különböző nyelven beszéltek. Angolul nem. Nehezen értettük egymást, pedig kíváncsiak voltunk egymás történeteire, kultúrájára vagy éppen szokásaira. Mutogattunk, rajzoltunk, egyszerű szavakat mondtunk, s így próbáltunk átadni valamit saját kultúránkból és személyes történeteinből. Aztán mondták, hogy szeretnek énekelni. El is énekeltek volna valamit, de nem volt elég bátorságuk vagy talán szégyellték magukat. Mondták, hogy kezdjem én, addig ők gondolkodnak. Aztán nevettek. Közben ott volt a szemükben a bizonytalanság és a hitetlenség. Nem hitték, hogy elsőként megteszem, de megtettem. Gondolkodás nélkül elénekeltem nekik egy vagy két dalt. Csend lett, síri csend. Hirtelen úgy tűnt, hogy megtaláltuk a közös nyelvet. Ez a közös nyelv keltett bennük bizalmat és ugyanakkor bátorságot ahhoz, hogy megosszák velünk történeteiket és egy szeletet a kultúrájukból. Aztán egyszerre kisebb hangzavar támadt, hiszen mindenki énekelni akart nekünk valamit. Csodálatos énekeket énekeltek. Még mindig a fülemben hallom egyik-másik dallamot, melyet néha ketten vagy hárman, néha pedig egyen-egyenként énekeltek. Hosszú órákon át tudtam volna hallgatni őket, de eljött az ebéd ideje… Történet a közös étkezésről Szokatlan volt számukra az első alkalom, amikor leültünk közéjük, hogy együtt ebédeljünk. Türelmesen beálltunk a sorba, és megvártuk míg valaki befejezte, hogy mi is leülhessünk. Volt, aki tisztelettudóan átadta volna a helyét, de mi marasztaltuk. Evés közben fel-fel emelték szemüket a tányérból, s szinte alig hitték el, hogy mi is ugyanazt kaptuk amit ők. Késöbb megbátorodtak, s barátságos beszélgetéseket kezdeményeztek. Igen gyakran felálltak és vizet, teát vagy kenyeret hoztak nekünk. Nem volt kérdés, mindenüket készek voltak megosztani velünk. Történet a hagymáról Egy ebéd alkalmával az iraki fiatalok asztalához ültem. Külön asztalnál ültek. Ők mindig kicsit zárkózottabbak voltak vagy inkább hosszabb időre volt szükségük ahhoz, hogy megbízzanak bennünk. Barátkoztunk azaz próbáltuk megismerni egymást. Egyikük elég jól beszélt angolul. Mondta, hogy nagyon szeretett tanulni, és kilenc évig minden évben első tanuló volt. Be akarja fejezni az iskolát. Egyszer híres orvos szeretne lenni. Megkérdeztem tőlük, hogy szeretik-e a magyar ételt? Bizonytalanul rázták a fejüket. Aztán megkérdeztem, mi volt a kedvenc ételük Irakban és mi hiányzik nekik a legjobban. Hirtelen felcsillant a szemük, s elkezdtek egymás között beszélni. Emlékeztek. Próbálkoztak. Minden angol tudásukat összeszedve elmondták, hogy sehol máshol nincs olyan finom rizses hús mint náluk. És a gyümölcsök sem “igaziak” nálunk. Egyik gyerek hosszas gondolkodás és tanácskozás után azt mondta, hogy neki a hagyma hiányzik legjobban az ételből, hiszen ők szinte minden ételhez esznek hagymát. Most az én szemem felcsillant fel. Mondtam neki, hogy én teljesítem a kívánságát, és adok neki hagymát. Látszólag nem hitte el amit mondok. Ebéd után elmentem hagymát vásárolni. Még soha nem volt ekkora öröm a hagymavásárlás. Két méretes fehér és két vöröshagymával mentem vissza a táborba. Aznap délután oda is adtam neki. Szó nélkül maradt. Öröme akárcsak azé a gyermeké, aki életében először kap ajándékot. Leírhatatlan volt! Barátok lettünk. Két napra rá elment. Mint mindannyiuk, ő is jobb életre vágyott. Történet az áldásról Éjszakai műszakot vállaltunk a határon. Minden éjjel meleg teát és ételt osztogattunk az osztrák határhoz érkező menekülteknek. Fáradtak voltak és erőtelenek, de tudták, hogy közel van már a cél, ezért nem szabad megállni. Még nem! Németország, Svédország vagy éppen Norvégia volt a végállomás. A hosszú út ellenére, mindenért hálásak voltak, mident megköszöntek még akkor is, ha éppen éjjel 1 vagy reggel 9 óra volt és kimerültek voltak. Van egy történetem, amire mindig emlékezni fogok. Édes teát osztottam. Hajnali három vagy négy óra lehetett. Mindannyian kimerültek voltunk. Akkor odajött hozzám egy negyven körüli férfi, megitta a teáját, megfogta a kezemet, rám nézett és azt mondta God bless you! vagyis Isten áldjon meg! Elgyengültek a lábaim és könnyesek lettek a szemeim. Hát kinek van itt szüksége az áldásra? Nekem, aki három vagy négy csillagos panzióban alszom, minden nap meleg vízzel zuhanyozom, meleg reggelit eszem és szabadon tehetek bármit? Vajon nekem van rá nagyobb szükségem, akit várnak otthon a meleg és biztonságos otthonban? Sokszor eszembe jut ez a történet, mint ahogy annak a szír férfinek is az arca, akitől a lehető legnagyobb ajándékot kaptam. Történet a családról Nem igaz az, hogy a menekültek többsége középkorú férfi! Sok a család és annál több a gyerek. A fáradt anyukák ölükben cipelik pár hónapos gyerekeiket, és örömmel adják át pár percre, hogy ehessenek valamit vagy megpihenjenek. Hálájuk határtalan. Volt egy apuka, aki egy nagy családdal indult útra. Két leány testvére, azok családjai, gyerekek, nagymama, nagypapa kerekes székben és unokatestvérek. Kérdeztem tőle, melyik az ő fia. Nem válaszolt. Aztán egyszerre elkezdte mesélni megrázó történetét. Jóhírű építészmérnök volt Szíriában. Volt egy nagy háza, autója és más értékei. Gazdagnak számított, de “ez már nem számít” – mondta. Áprilisban bomba esett a házára. Ő nem volt otthon, de a felesége és a fiai igen. Mind meghaltak. Szerette őket. Jó lenne, ha nem tömegként, hanem egyénként tekintenénk ezekre az emberekre, jó lenne, ha nem csak a szavak tennének minket keresztényekké, jó lenne, ha döntéseinken az egymás iráni feltétel nélküni szeretet, emberség és elfogadás tükröződne, jó lenne, ha jobban meghallhatnánk egymást, jó lenne, ha… és még hosszan sorolhatnám. És igen. „Lássuk meg az embert” és az Isten jóságát a másik emberben. ...még sok történetem van..."