Horvátországban jártam, és eladtam nekik a Lánchidat

„Dalmácia kurva jó hely, Péter, kicsit sok a turista, de kék a víz, zöld a fű, nagyon süt a nap, és a turisztikai miniszter nagyon kedves és közvetlen volt, amikor hazafelé menet beugrottunk hozzá. Alapvetően csokiztunk és kávéztunk, de aztán megkérdezte, nincs-e valami jó üzleti, befektetési ajánlatom, hát mondom, még mit nem, a Lánchíd nem kéne? De - vágta rá, úgyhogy meg is állapodtunk, a részletekről majd később tájékoztatlak. Elég jól fizetnek, jelezd majd, ha valahová vissza kell csorgatni százalékokat. Tarlósnak szólsz, vagy hívjam én?

Azt nem tudom, mondtam-e neked, Péter, hogy sose szerettem a Lánchidat, kicsi, szűk és klasszicista, tele van biciklissel, plusz hétvégén állandóan le van zárva. A horvát fél viszont megígérte, hogy bővítik, szélesítik, és hídpénzt szednek majd, úgyhogy állt az alku. Próbáltam olajügyben is tárgyalni velük, de mondták, hogy abban inkább ti vagytok illetékesek, oké-zsoké, semmi gond, majd azért osszuk meg valahogy a kompetenciákat. Hétfőn vagy?

Ami a látogatásom utóéletét érinti, a minisztérium honlapján először úgy hozták, hogy én a te apád vagyok, de persze mondtam, hogy nem, mire helyesbítettek, hogy az alapkezelőd vagyok, és csak udvariassági vizit volt, a történet ennyi, jó, nekem aztán tökmindegy, hogy nevezzük. A feleségemnek is nagyon tetszett a zágrábi külügy, magánúton ennyire jól még nem szórakozott, bár szerinte a magyar Parlament épületét is szóba kellett volna hozni külföldi tőkebevonzás céljából.”