Banánlevél, ha billen

„Ha a »Ki volt (a kurva életbe, múlt idő) nekem Esterházy?« kérdésre kell válaszolnom, habozás nélkül rávágom: irodalomtanárom.

Vitatkozhatunk egyes EP-művek jelentőségéről ilyen vagy olyan értékéről, nagyságáról, kicsiségéről, sőt – mivel kicsiny hazánk (és népünk) mai napig szügyig jár a Sturm und Drangban, és az írókat hajlamos minimum váteszként vagy valamiféle szellemi vezetőként kezelni – közéleti szerepéről, de arról, hogy ő VOLT a legnagyobb magyar olvasó, aligha.

Lesz most értékelés dögivel (mint a lakodalmas kutya), mélységben, magasságban (hogy ha Kertész Imre kétméter harminc, akkor Esterházy?; vagy hányszor állt, csatár létére a Nobel-díj kapujában, aztán a pettyes meg a lécről rendre a mezőnybe vágódott), ami tök oké, mert mikor legyen tök oké, ha nem most. DE, és ez egy nagy de, nagyon nagy de, még fontosabb volna, hogy arra a billenékeny banánlevélre emlékezzünk, illetve faszt, kilences, bocsánat, ne emlékezzünk (drága emléke szívünkben? istenem!), hanem emeljük büszkén magasba billenékeny banánlevelünket, a játékosság, a szemtelenség, a fölényes és szellemes trükkök sorozatának banánlevelét, amit (amelyet) Ő, ez a nagy tréfamester hófehér szürkegém nekünk itt hagyott. (A betegsége is úgy hangzott, mint valami hülye parodistacsoport.)”