Az aranyérem másik oldala

„A sportban már csak fájdalom árán lehet valaki a világ legjobbja. Azaz az olimpia, amelyen valaki a csúcsra érhet, nem önfeledt társasági esemény, hanem cirkusz, gladiátorküzdelem. Ez nem bírálat, hanem leíró jellegű közlés. Ez van.

Ebben a pályán rendezett háborúban vesznek részt az államok. Mindennapi működésükkel –elég, ha csak Magyarországra gondolunk. Hazánk fenntart klubokat, létesítményeket, amelyeket a versenyző használ. A bajnokjelölt edzőjének általában ilyen-olyan módon közpénzből adják a fizetését, a ­versenyző pályája során ösztöndíjakat kap, külföldi edzőtáborokban készülhet, állami erőforrásokból finanszírozzák versenyképességének ­–megteremtését, illetve fenntartását. Ugyanakkor a nyilvánosságban már egyéni teljesítményként jelenik meg az eredménye, mintha az független lenne a közösség befektetésétől. Természetesen itt is a történetek vetélkedője zajlik, mert a számunkra kedvező változat, üzem fenntartásához, kialakításához szükség van a politikai és társadalmi támogatottság megszerzésére. Ebben a tárgykörben Hosszú Katinka példája mutatja be a vitát. Az egyik fél (úszószövetség) szerint a közösség elvárhat néhány dolgot, amiért hozzájárul a versenyző felkészítéséhez, kiemelt támogatással, egyéb juttatásokkal, a feltételrendszer megteremtésével segíti. A másik fél (versenyző) szerint egyéni teljesítményét, márkáját akarják használni ellenszolgáltatás nélkül, és nem segítség az ideá­lis körülmények garantálása, hanem ­nemzeti minimum.”