Kamaszos kíváncsiság

„Nem kell az Egyesült Államokig elmenni egy kis nemierőszak-kultúráért, nekünk is van bőven szegény, meghurcolt erőszaktevőnk és büdös ribanc áldozatunk. Kiss László kapcsán is megtanultuk, hogy az elkövetők tehetséges mivolta olyannyira fontos, hogy arra hivatkozva a büntetés csökkenthető, és a társadalmi következmények megúszhatók. Az áldozat persze sosem áll ígéretes jövő előtt – a bulizó, alkoholt fogyasztó, horribile dictu, táncoló (!) lány biztosan csak egy kis kurva, akinek olyannyira nem számít a jövője, hogy ennek kapcsán még csak feltételezések sem hangzanak el. Az áldozatnak csak múltja van, az elkövetőnek meg csak jövője. Az áldozat (eleve csak egy nő, és a princípiumát már cseszheti) nyakig mocskos, az elkövetőnek (derék fiatalember) viszont csak ez az egyetlen aprócska folt esett egyébként makulátlan becsületén, az is csak amiatt, mert a büdös lotyó (vagy az anyja, akinek mint tudjuk, rosszulesik, hogy a lánya szeret kefélni) feljelentette, meghurcoltatta. Az áldozatra keresztet vethetünk, egyedül az számít, hogy szegény megbotlott elkövetőnek m a jó – a Debreceni Ítélőtábla is ettől a részrehajló szemlélettől bűzlik. (...)

No de azért ezek a gyerekek mégsem voltak annyira erőszakosak, csak kamaszosan kíváncsiak. (Mire? Ha az osztálykiránduláson kilesik a lányokat a zuhanyzóban, akkor lenne esetleg adekvát ez a kifejezés.) És ami a legfontosabb, „jó családból” származnak, jólfésülten, „szép, szürke vagy fekete öltönyben” (és fehér bőrrel) könnyező hozzátartózóik kíséretében jelentek meg a tárgyaláson. Most komolyan a javukra írt a bíróság olyasvalamit, ami nem az ő érdemük? A határozott jövőképen is lehetne vitatkozni, de a »jó család« végképp egy egyéni érdemeken kívül álló tényező. A veleszületett előjogok, úgy tűnik, elfedhetik a jellembeli hiányosságokat. (Hanyadik században is élünk?) Börtön nélkül is nagy esélye van, hogy a társadalom hasznos tagjaivá váljanak, így a bíró. Tegyük fel, hogy ebben gyakorlati szempontból igaza van – de marad a kérdés, hogy ehhez miért kellett az indoklást áldozathibáztatással is megspékelni. Előhozakodnék továbbá azzal az ünneprontó ténnyel, hogy a nőket bántalmazó férfiak egyébként gyakran hasznos, legalábbis elismert tagjai a társadalomnak (csak a közelmúlt napvilágra került eseteiből említhetünk orvost, politikust). Úgyhogy, joggal merül fel a kérdés, hogy kiknek a társadalmáról beszél a tisztelt bíró úr. A férfiuralmon alapuló társadalomnak vitathatatlanul lehet hasznos tagja egy mellesleg erőszaktevő – ám ha azzal a radikális állítással állunk elő, hogy a társadalomba holmi alantas asszonyállatok is beletartoznak, akkor már árnyaltabb lesz a kép.  

Az erőszak megítélése nemcsak az egyéni, hanem a társadalmi – az össztársadalmi – következmények szerint is kell, hogy történjen. Márpedig ezeknek a nevetségesen enyhe ítéleteknek az üzenete a társadalom felé, hogy nyugodtan lehet nőket verni, molesztálni, erőszakolni, az nem olyan nagy bűn, csak egy ártalmatlan botlás, gyerekcsíny, amire elég egy kisebb-nagyobb fejmosás.”