Ha Gyulajon lehetett, máshol is lehet

Részlet az Összkép Magazin Németh Nándor gyulaji területfejlesztési szakemberrel készült interjújából.

„Gyulajról kitekintve miben látod a magyar falvak legnagyobb problémáját?

Nehéz megfogalmazni, de az a tapasztalatom, hogy ezekben a településeken kevés a mozgás – kevés dolog történik az emberekkel a hétköznapokban, gazdasági, kulturális és közösségi értelemben egyaránt. S ebben látok óriási különbséget város és falu között. A városban sűrűbb minden. Nem kéne ennek így lennie, régen falun is megvolt az élet rendje, a maga sűrűsége.

A következő probléma, hogy messze van a gazdaság az emberektől. Egyrészt abban az értelemben, hogy a mezőgazdaság teljesen elidegenedett a falvainktól. A földek megművelése már nem szolgál közösségi vagy településfejlesztési célokat. A nagyüzemi mezőgazdasági struktúra a helyi hagyományokra, szociális igényekre és infrastrukturális adottságokra való tekintet nélkül gyalulja le a magyar vidéket búzával, kukoricával, napraforgóval, mert erre van kereslet, meg ehhez értenek.

Amit ma Magyarországon mezőgazdaság címszó alatt végzünk, nem más, mint egy önfelszámoló gazdasági módszertan. Egy kaptafára megy a nagyüzemi termelés, akárcsak a földalapú támogatások, amit mindenki megkap, aki használja a földet, függetlenül attól, hogy mire használja. Ez nagyon nagy baj. Például Gyulaj környékén potenciálisan világszínvonalú gyümölcstermesztő helyeken kukoricát termelünk. Egyrészt tönkremegy a talaj, másrészt egy hektár kukoricából keletkezik talán százezer forint nyereség, és nem adtam munkalehetőséget, csak egy traktorosnak. Egy hektár kajszibarack pedig  – jó körülmények között – termel két-két és fél millió forintot, és idénymunkát adott számos embernek. Ráadásul egy gyümölcsös családi vállalkozásban is értelmesen üzemeltethető.

Nemcsak a mezőgazdaság, hanem a városi gazdaság is elidegenedett a falutól. A falusi gyerekeknek például nincs tapasztalatuk arról, hogy milyen egy ipari üzem, ott hogyan lehet munkát vállalni. Ezért a pályaválasztásuk rettenetes szűk mezsgyén mozog. Nincs fogalmuk a szakmákról, nem ismerik a lehetőségeiket és ezért azt sem tudják, hogy mihez van tehetségük. Véletlenszerű sodródás van, abba az iskolába mennek, amelyik épp közel van. Gyulajról régebben minden fiú kőműves meg festő lett, a lányok pedig többnyire be sem fejezték az iskolát. Eközben a Dunántúlon ma már komoly munkaerőhiány van, az ipari cégek ezrével keresnek embereket segéd- és betanított munkára, lásd Gyulaj aktuális esetét a tabi vállalattal.

Szabó Gellért azt mondta a vele készített interjúban, hogy szerinte a magyar vidék egyik legfontosabb erőforrása a közösségi erő. Egyetértesz ezzel?  

Szentkirály és a hozzá hasonló falvak – ahol van közösség és vannak hagyományok, amelyek összetartják a települést – rendkívül szerencsés helyzetben vannak. Ezzel szemben számos településen teljesen eltűnt a közösség, s nincsenek gyökerek, amikhez vissza lehetne nyúlni. Olyan mély a szegénység és a reménytelenség, hogy teljesen befelé fordulva élnek az emberek, a szomszédsági kötelékek is szétestek. Sajnos Gyulaj is ebbe az irányba tartott évekkel ezelőtt. Ezeken a településeken elsőként fel kell éleszteni a közösségi tudatot, újra kell tanulni az egymásra figyelést. Ez évekig is tarthat. Arról nem is beszélve, hogy le kell bontani az etnikai határokat, ami tovább nehezíti a helyzetet. Összességében egyetértek Gellérttel – bár minden magyar falu olyan lenne, mint Szentkirály. Sokkal jobban állnánk.

Milyen lesz a magyar vidék 25 év múlva?  Optimista vagy pesszimista jövőképet festenél?

Hiszek abban, hogy nem baj van, hanem feladat, és hogy van a vidéknek megújuló képessége. Persze rengetegfeltétele van annak, hogy ez egy pozitív kimenetű történet legyen. Két dolgot emelnék ki.

Amíg a mezőgazdasági nagyüzemeket nem tudjuk rávenni, hogy lépjenek ki a jelenlegi zárt, monoton és elavult gazdálkodási rendből, addig nem fog megújulni a magyar vidék, hiszen ezek uralják az erőforrások jelentős részét. Ezért a kisebb, de innovatív, több értéket termelő, több munkát adó üzemek nem tudnak a kellő mértékben növekedni. Meg sem tudják közelíteni üzemméretben azt a szintet, amit mondjuk a személyi állományuk, a piacaik vagy a bejövő alapanyag mennyisége lehetővé tenne.

A másik a szolidaritás. Ha az országon belül, különösen a magyar vidéken belül nem erősödik a szolidaritás, nem fogunk tudni előremenni. Azt szoktam mondani, egyetértve Ferenc pápával, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság van az emberért. Az ember nem erőforrás, hanem az élet csodája – azért történik minden, hogy boldog legyen és a maga teljességében, emberi méltóságában tudjon élni, kiteljesedni. A gazdaságnak ezt kell szolgálnia. Mindezt pedig hétköznapi dolgokra kell lefordítani. Ha továbbra is a pénz mozgat mindent, s embertársainkra, mint szükségtelen feleslegre tekintünk, akkor nem fog javulni a helyzet. Ma a kiselejtezés kultúrája uralkodik, de azok a családok, azok a falvak is az életünk részei, amelyekre ma látszólag nincs szükség. Az egymásra figyelést, az emberi méltóság mindenek feletti tiszteletét kell visszahozni az életünkbe.”