Az új jobb és a régi bal

„Anne Applebaum, a Washington Post publicistája most a Financial Times hasábjain adta újra tanújelét annak, hogy a mainstream média világértelmezési logikája maga a totális káosz. Csak azt nehéz ilyenkor eldönteni, hogy a végzetes tudatlanság vagy a végtelen cinizmus-e a meghatározó az egyes konkrét esetekben. Kis kitérőként érdemes megjegyezni, hogy Anne Applebaum már a 2010 utáni »új rendszertől« kapott Petőfi Sándor-díjat a Gulag-rendszerről írt művei elismeréseként. Miközben akkor is lehetett, azóta meg pláne lehet tudni és rendszeresen érzékelni is, hogy Applebaum asszony a lehető legellenségesebb mindazzal szemben, amit a nemzeti együttműködés rendszere képvisel.

Talán az motiválhatta a Petőfi Sándor-díj odaítélését, hogy kétségtelenül Anne Applebaum a legkövetkezetesebb antikommunisták egyike. Az a fő gond azonban az összes ilyen anti-izmussal, hogy az önmaga tökéletességébe vetett rendíthetetlen hit közhírré tételén kívül mást nem igen közöl velünk, nemet mond, igent nem. És hát, bár kényes és kellemetlen erre emlékeztetni azt a több mint egymillió magyar szavazót, aki 1990-ben az SZDSZ-re szavazott, hisz abszolút többségük régen megbánta már, de ugyanez volt a trükk lényege akkor, ott is. Tudjuk, merjük, tesszük – harsogták magabiztosan, és sajnos, így visszatekintve megállapíthatjuk, hogy igazuk volt.

Tényleg tudták, hogy miként kell a magyar társadalmat még az előzőeknél is kegyetlenebb birodalmi kifosztásnak alávetni, és mindezt merték is kíméletlenül megtenni. És azért szavazott rájuk több mint egymillió magyar, mert, hogy annyira cuki volt az antikommunizmusuk. Amely antikommunizmus annyira mégsem volt sziklaszilárd, hogy megakadályozza őket abban, hogy együtt kormányozzanak előbb egy karhatalmista, majd egy titkosszolgálati tiszttel.”