Egy rendszerváltás korabeli felmérésben a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete bizonyult az ország legmegbecsültebb intézményének.
Már ez is történelem.
1988-ban (vagy 1989-ben?) egy felmérésben a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete bizonyult az ország legmegbecsültebb intézményének, megelőzve a bíróságot, országgyűlést, rendőrséget, szakszervezetet, pártokat. Pedig lényegében nemigen állott másból, mint bő ezer, különösebb szervezeti tevékenységet nem végző tag nevében tanácskozó és nyilatkozó két tucat, akkoriban ellenzékinek mondott értelmiségiből, akik választmány név alatt jöttek össze hetente, hogy véleményt formáljanak az ország dolgairól. A TDDSZ irodája az egyik tagtárs cselédszobájában működött, az ülések különböző iskolai tantermekben zajlottak.
Ezeken az üléseken Forgács Pál elnökölt. Nem volt erre külön titulusa, egy volt a választmány tagjai közül (akkoriban az ellenzék nem szerette az elnököket, féltette tőlük a demokráciát); egyszerűen magától értetődött, hogy ő vezeti az üléseket. Olyan volt, mint Mynheer Peeperkorn a Varázshegyen – nem mondott soha semmi rendkívülit, mégis mindig ott volt az asztalfő, ahol ő ült, annak volt súlya, amit ő mondott.
Pedig voltak körülötte elegen, akik szívesen és jól beszéltek: Eőry Csaba, Hahn Endre, Kardos András, Szécsényi Tibor, Vidos Tibor. És mégis Forgács Pál felé fordulva érvelt mindenki, tőle várták a viták eldöntését, és ő a maga sajátos, sarkos megfogalmazásokat kerülő módján mindig el is döntötte.
Régi szakszervezeti ember volt, 1941-től a cukrászok szakszervezetének egyik vezetője, 1958-tól a szovjet befolyás alatt álló Szakszervezeti Világszövetség nemzetközi apparátusának munkatársa. Mondhatnánk, hogy az éppen összeomlani készülő rendszer embere – de ez ott, akkor fel sem merült. Nem azért, mert annyira hasznosak lett volna a szakszervezeti mozgalmi ismeretei: a TDDSZ valójában nem is volt szakszervezet, inkább valami közéleti vitakör, amelynek módja nyílt a nézeteit nyilvánosságra hozni. Forgács Pál pusztán a személyiségével volt első az egyenlők között. Ilyesmi valószínűleg csak rendszerváltások idején szokott előfordulni.
Jelentős részben rajta múlt, hogy egy múló pillanatra a TDDSZ, amely később az új (elsősorban liberális) elit egyik bázisának bizonyult (több mint hatvan alapító tagból lett később országgyűlési képviselő), a rendszerváltás egyik befolyásos szellemi műhelye lett. Bizonyára éppen Forgács Pálra volt akkor szükség: pusztán a személyiségből fakadó tekintélyre egy olyan korban, amikor a hivatalos tekintélyektől mindenki menekült.
Aztán jött az amerikai AFL-CIO, hozott némi pénzt működésre, személyi kifizetésre, ilyesmire – és ezzel véget vetett az ártatlanság korának. Egyszerre tétje lett annak, hogy ki mennyire fontos a TDDSZ-ben. Egyszerre pénz, utazás, karrier múlott ezen. És az új helyzetben Forgács Pál már egyáltalán nem érezte jól magát. Mintha Mynheer Peeperkornt lerángatták volna a Varázshegyről és beültették volna egy önkormányzatba, ahol lakáskiutalásokról, útépítésekről, állásokról kell dönteni.
Mégis elnöke lett a Ligává terebélyesedett független szakszervezeti mozgalomnak, de amikor észrevette, hogy úgy kerülgetik a fontos ügyekben sürgölődő többiek, mint valami tehetetlen öreget, minden tisztségéről lemondott. Húsz éve halt meg. Az emléke lassan elhalványul.
A fenti fotón az látható, amit kezet fog az idősebb Bush elnökkel.
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
Nos, ilyesmi előfordul. Hat éve például az Euronews az Európai Vezető Díj egyik díjazottjává választotta Fekete-Győr Andrást.
Az angol beteg című film magyar főhősének valódi élete lenyűgöző, interaktív albumot ihletett: tartalmában és esztétikájában is méltó ajándék kerülhet a karácsonyfák alá.
Legismertebb labdarúgónk példája azt mutatja, hogy nem az eszközkészlet számít, hanem hogy mi jön belülről.
Sokkal fontosabb és súlyosabb problémákkal bajlódunk, mint pár éve, amikor a mozgalmatok elfoglalta az agonizáló baloldal helyét a céges érdekeltségek miatt.
Hogyan lehetséges, hogy a történelem összes kultúrája észak, dél vagy kelet felé orientálódott, és sohasem nyugat felé? Az égtájak kultúrtörténete színesebb és tanulságosabb, mint azt a GPS korában bárki gondolná – állítja Jerry Brotton, a reneszánsz professzora.
Korábban hatszázezer ember halt meg a polgárháborúban, a véreskezű elnök kitartott, most azonban rendszere elvesztette külső és belső támasztékait.
Nem ellenzékellenes narratívát képviselünk többen az ÖT-ben, hanem ellenzékkritikusat.
