A tolerálhatatlan intolerancia

„A legfőbb probléma szerintem mindezek mellett az, hogy a tolerálandó csoportok, osztályok, viselkedésminták folyamatosan szaporodnak. Jól mutatja ezt az alternatív szexuáliséletmód-kisebbségek ernyőszavának folyamatos bővülése: LMBT, LMBTQ, LMBTQI, LMBTQIA… Emellett a másik, még veszélyesebb probléma a fogalmak újra és újra történő átértelmezése, tágítása. Homofóbnak eredetileg azt nevezték, aki irracionális módon viszolygott a homoszexuálisoktól, esetleg ezt tettlegesen is kifejezte. Ma már a melegházasságot észérvek alapján ellenzők is homofóbok. Rasszista eredetileg az volt, aki alsóbbrendűnek tartott egy-egy nemzetet, rasszt valamilyen biológiai, öröklődő(nek vélt) tulajdonság alapján. Ma már az is rasszista, aki nemkívánatos kulturális minták továbbadására mutat rá: ha fontosnak tartom, kik voltak a kölni erőszakoskodások elkövetői, nevezetesen hogy bevándorlók, akkor rasszista vagyok, holott nem gondolom, hogy (szó szerint) »a vérükben van« a bűnözés, hanem jó okkal feltételezem, hogy a magukkal hozott kulturális minta az, ami miatt épp ők voltak az elkövetők. A bőrük színe, az öltözködésük, az általuk beszélt nyelv pedig azért fontos, mert a többi közt ilyen tulajdonságok alapján szokás tetteseket keresni a bűnüldözésben.

Ha nem tartjuk kordában a valóban nem tolerálandó nézeteket, tetteket és az ezekre vonatkozó fogalmak értelmezését, akkor oda lyukadunk ki, hogy a liberálisok (progresszívak) csak saját magukat fogják tolerálni, ami egyébként logikusan következik is abból, hogy a liberálisok szerint ők az egyedüliek, akik igazán vallják a toleranciát. Ha ugyanis a liberalizmus a tolerancia világnézete, akkor szükségszerűen minden más világnézetben van valami intoleráns, tehát végső soron nem tolerálható. Emellett a társadalomban mindenki joggal állíthatná, hogy valamilyen kisebbség tagja, legyen az nemzeti, vallási, nemi vagy tevékenységbeli (miért ne állíthatnák például a kihaló mesterségek űzői, hogy ők elnyomott kisebbségek, akikre nem hárul elég figyelem?). Könnyen oda juthatnánk, hogy senkit nem lehet kritizálni, és mindenkinek joga van megsértődni valamin. Mindez nem csak elméleti felvetés: az angolszász egyetemek professzorai sosem tudhatják, melyik félmondatukkal épp kit sértenek meg a sértődékeny diák akár pillanatnyi hangulata alapján. A jogos igények és sértődési alapok folyamatosan szaporodnak, és aki nem veszi ezeket figyelembe, a katedra helyett könnyen az utcán találja magát.

Mi lehet a megoldás? A liberalizmusnak, akár- csak más világnézeteknek, számos ága-boga van. Egy kortárs amerikai liberalizmusvitában az egyik hozzászóló rámutatott: meg kell különböztetnünk egymástól a teoretikus liberalizmust és a hétköznapi liberalizmust. A teoretikus, filozófiai liberalizmusnak koherensnek és konzisztensnek kell lennie. A hétköznapi, gyakorlati liberalizmus azonban felfogható pusztán úgy, mint a modern, sokféle világlátást magukénak tudó, sokféle életmódot élő emberek közt a politikai közösségben meghozott egyezségek, kompromisszumok sorozatát. Az »élni és élni hagyni« elvének egyfajta olyan, kényszer szülte, tökéletlen megvalósítása, ami elősegíti az együttélést, ugyanakkor nem kell hogy egy filozófiai igényű eszmeiség koherenciája járjon vele együtt. Lehetnek benne ellentmondások, súrlódások és lehet töredékes, továbbá nincs szüksége egy végső alapelvre, mivel a politikai életben mindig új és új problémák vetődnek fel, így egyszer a szabadság, máskor a biztonság, a rend, megint máskor a környezet védelme, esetleg a gazdasági prosperitás a fontosabb. Vannak tehát értékek, amelyeket időnként csak egymás rovására, és vannak olyanok, amelyeket pedig egymást feltételezve lehet érvényre juttatni. Úgy látom, a teoretikus liberalizmus, még ha a történelemben sokat köszönhetünk is neki, mára veszélyessé és dogmatikussá vált, míg a koherenciát nem igénylő gyakorlati liberalizmus (nagyvonalúság) továbbra is szükséges a békés együttéléshez.

A toleranciát pedig eredeti jelentése szerint kell értenünk, azaz elviselésként. Elvárható bárkitől, hogy passzív módon elviseljen neki nem tetsző életmódokat maga körül, de hogy aktívan ki kelljen fejeznie elismerését azok folytatói iránt, az abszurd kívánalom.”