Nem tudom, szerencsés-e a jogalkotás folyamatát úgy felfogni, mintha a törvények mennyisége egyúttal az életminőség javulását vagy annak feltételeit jelentené.
„Viszont ha a jogalkotási impulzust a fölmérhetetlenül megszaporodott módosítások tömegénél egy-egy konkrét gyakorlati cél adja, amely sok esetben csak véletlenszerű kapcsolatot tart a közösség érdekeinek összességével, ellenben bizonyos ágazatok vagy lobbik érdekérvényesítési lehetőségeit pazarul szolgálja, akkor mi a garancia arra, hogy ebben a nagy sietségben esetleg egy másik ágazat, lobbi, kisebb vagy nagyobb közösség érdekei is szem előtt tartatnak? Mit fed fel ez a nagy rohanás? És főleg: mit fed el? Aki a saját életén túl mindnyájunk hétköznapjain is rendszeresen gondolkodik, vajon tud-e örülni annak a hírnek, hogy a kormány a törvények, jogszabályok számának tekintetében »rekordot döntött« a jogalkotásban? S mi van a törvények betartatásával? Mi van a törvények betartatásának ellenőrzésével? Leszámítva az adóhatóság áldásos tevékenységét, mert ők aztán a templom egerének sajtkészletét is ellenőrzik, és előbb, mint a nagyragadozók elejtett vadállományát.
Nem arról van szó, hogy nem kellenek módosítások, s hogy adott esetben ne lehetne létrehozni salátatörvényeket. De arról, hogy a jogalkotás az állampolgárnak is átlátható legyen, nem lenne szabad lemondani. Mondhatnánk azt is: »ezek a döntések többnyire kiválóak, csak az a zavaró bennük, hogy a dolog természeténél fogva erősen megkésve értesülünk róluk, és ennek következtében időközben már réges-régen eldöntött ügyek kerülnek ismét szenvedélyes megvitatásra.« Csak az a baj, hogy ezt Franz Kafka írta A kastélyban. De ha élne, megnyugtathatnánk: szenvedélyes megvitatásról egyelőre szó sincs.”