Európa jobbra fordul?
A Politico májusi cikke szemléletesen ábrázolta azon uniós államokat, melyekben előre tört, vagy hatalmon van a jobboldal.
Az iszlám, a muszlim közösségek és a bevándorlók kihívások sorát állítják Európa elé. Viszont Európa „iszlamizációjától” egyelőre alaptalan tartani.
Sayfo Omar írása.
Az iszlám, pontosabban mondva a kevésbé integrált muszlim közösségek és a frissen bevándorlók társadalmi, politikai, biztonsági és kulturális kihívások sorát állítják Európa elé. Európa „iszlamizációjától” tartani viszont egyelőre alaptalan.
A menekültáradat nyomán drámai módon megszaporodott az iszlám, azon belül is a politikai iszlám magyar és európai szakértőinek száma. Kiváló publicisták, történészek, tiszteletreméltó egyházi személyek aggódnak a kereszténység, vagy épp a liberalizmus hanyatlása és „Európa iszlamizációja” miatt. Többségük alapvetően két dologtól tart: egyrészt attól, hogy a muszlimok a gyorsabb szaporulatuk és a bevándorlás révén többségbe kerülnek, másrészt attól, hogy a most még apolitikus tömegek radikális imámok zászlajai alá sorakoznak és egységes seregként indulnak meg a többségi társadalmak ellen.
A laikusok aggodalma érthető. Tény, hogy a multikulturális eszme omladozik. Tény az is, hogy az iszlám, pontosabban mondva a már Európában élő kevésbé integrált muszlim közösségek, valamint a frissen bevándorlók társadalmi, politikai, biztonsági és kulturális kihívások sorát állítják Európa elé. Mindezek ellenére azonban sem a muszlimok többségbe kerülése, sem mobilizálódása nem reális egyelőre.
Az „Európa iszlamizációjától” való félelem elsősorban az ismeretek hiányából és az ismeretlentől való – egyébként érthető – félelemből táplálkozik. A világ tudományos szakirodalmát átfogó scholar.google.com-on böngészve hamar kiderül, hogy a témát mélységeiben ismerő antropológusok, szociológusok, valláskutatók és más releváns tudományágak képviselői legfeljebb csak diskurzus szintjén vizsgálják Európa vagy bármely európai ország „iszlamizációjának” lehetőségét. Muszlim Európát szinte kizárólag irreleváns szakterületekről érkezett szerzők munkái, illeve politikai, ideológiai állásfoglalásként íródott féltudományos művek vizionálnak.
A tények ugyanis ennél jóval árnyaltabb képet mutatnak. Ami a számokat illeti: ma az Európai Unió lakosságának 4 százaléka muszlim vallású. Meghatározó kutatóintézetek statisztikái – többek közt a Pew Research Centre – idén áprilisban publikált tanulmánya szerint 2050-re az Európai Unió lakosságának maximum tíz százalékát teszik majd ki a muszlimok. (Oroszországgal és a balkáni országokkal együtt, ahol az iszlám történelmi vallásként van nyilvántartva, ez az arány ennek duplája is lehet.) Noha egyes orgánumok nyolcgyermekes muszlim anyákat vizionálnak, a felmérések azt mutatják, hogy az európai muszlim kisebbségek átlagos szaporodási rátája csupán 2,2 a többségi társadalmak 1,5-ával szemben. Ha tehát a jelenlegi tendencia folytatódik, a muszlimok Európán belüli aránya 2100-ra is csupán harminc százalék körül fog mozogni. Miután pedig a többségi társadalmakból iszlámra áttértek aránya jóval alacsonyabb, mint a vallásukat elhagyó muszlimoké, az iszlám terjedését az etnikai határok is korlátozzák. Igaz ugyanakkor, hogy ha a tendenciák folytatódnak, egyes nagyvárosok pár évtizeden belül muszlim többségűvé válnak, ami egyelőre nehezen belátható társadalmi és politikai problémákat eredményezhet.
Alaptalan a muszlimok egyesülésétől, mobilizálódásától való félelem is. Noha statisztikák bizonyítják, hogy az európai muszlimok döntő többsége fontosnak tartja a vallását, a sok milliós tömeg erősen heterogén, identitásuk pedig sokszínű és sokrétegű. A vallási alapú szolidaritás leginkább csak a retorikában létezik. A gyakorlat legalábbis azt mutatja, hogy az identitás egyéb rétegei (nemzetiség, társadalmi osztály, lakhely, stb.) vagy éppen az aktuális érdekellentétek könnyen fölülírják a közös vallást: ha érdekük úgy kívánja, az egyének és közösségek hamar meggyőzik magukat arról, hogy a másik, eltérő hátterű muszlim vallásilag téves úton jár, ezzel mentesítve magukat a szolidaritás kötelessége alól.
Az „iszlamizációtól” tartók hajlamosak figyelmen kívül hagyni azt az alapvető szociológiai tényt is, hogy az egyéneket – még a muszlimokat is – elsősorban személyes, racionális megfontolások vezérlik. Egy algériai-francia metróvezető nem fogja kockára tenni munkáját és megélhetését azért, hogy egy afgán menekültnek segíthessen.
Holland viszonylatban például felmérések bizonyítják, hogy a négyszázezer fős török közösség tagjai a többségi társadalomhoz hasonló arányban viseltetnek ellenszenvvel a szintén négyszázezer holland-marokkói irányába. Némi túlzással élve, ha holland-marokkói konfliktus bontakozna ki, a törökök jelentős része hamarabb segítene repülőkre pakolni a marokkóiakat, mint hogy melléjük álljanak a hollandokkal szemben. Hasonló mondható el Németország, Nagy-Britannia vagy Franciaország különféle muszlim közösségei vonatkozásában is. A rivalizálást erősíti, hogy a különféle gyökerű, kötődésű és finanszírozású szervezetek elsősorban nem a többségi társadalmakból, hanem egymás soraiból csábítanak el híveket. Ebben a belharcban pedig az egyes csoportok – a szakirodalom szerint legalábbis – sokszor hamarabb válnak a helyi kormányok vagy akár egyéb nem muszlim szervezetek, semmint más muszlimok szövetségeseivé.
Noha a magyar sajtó nem szól róla, a nyugati kormányok, hatóságok és titkosszolgálatok válogatott eszközzel ellenőrzik és tartják függésben a muszlim közösségeket. Itt érdemes megjegyezni, hogy a szakirodalom, és persze a rendőrségi hírek szerint, a „párhuzamos társadalmak kialakulása” is sokkal inkább vezet belső rivalizálásokhoz, semmint a többségi társadalommal szembeni összefogáshoz. Ezt a küzdelmet írja le kiválóan Ed Husain Az Iszlamista című, magyarul is megjelent könyve.
Mindezek mellett a radikalizáció természetesen – különösen az identitsválsággal küzdő fiatalok esetében – komoly veszélyt jelent. A szalafiták aránya azonban – akiket a közvélemény csak kiborotvált bajuszukról, szakállukról, közel-keleti öltözetükről, Nyugatot becsmérlő retorikájukról vagy épp a saría-járőrözéseikről ismer – alig pár százalékot tesz ki. Miután pedig aránylag új irányzatról van szó, ők elsősorban nem a többségi társadalommal, hanem saját közösségükkel konfrontálódnak.
Hogy éppen az efféle radikálisok mobilizálják a többi muszlimot, annak nagyjából annyi esélye van, mint hogy a Jehova Tanúi vegyék át a vezetést a katolikus európaiak felett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a radikális irányba elhajló elemekről szóló hatósági bejelentéseknek közel 90 százaléka Nagy-Britanniától Franciaországon át Németországig nem a szomszéd öregasszonyoktól, hanem a muszlim közösségen belülről származnak.