„Miért és hogyan kezdtél írni?
Életemben először 2009-ben írtam le nyilvánosan néhány sort, akkor, amikor Geréb Ágnest letartóztatták. Előtte soha nem feltételeztem magamról, hogy egyáltalán képes vagyok írni. Azon a napon lett volna Zsuzsi lányom huszonöt éves. Reggel, amikor fölkeltem, a Geréb-hír fogadott az interneten, és annyira felháborodtam, hogy írtam tíz-tizenöt sort a védelmében. Beleszőttem a szülésem történetét is. Két évvel később megbetegedett egy családtagom, és elmentem egy pszichológushoz, hogy megtanuljam őt úgy kezelni, ahogy neki a legjobb. A pszichológusnál azzal kezdtem, hogy elmondtam, mi történt harminc éve, de hozzátettem, hogy azzal már nem kell foglalkozni, mert feldolgoztam. Néhány alkalom után kiderült, hogy mégsem. Ott, akkor törtek fel először belőlem harminc év visszafojtott könnyei. A pszichológusnő terápiás céllal azt javasolta, hogy írjam le a velem történteket. Olyan tömör, lényegre törő stílusban, mint Geréb Ágnessel kapcsolatban. Annak a néhány sornak egyébként duplán nagy jelentősége lett az életemben, ugyanis ezek révén kerültem össze a férjemmel (Péterfy Gergely íróval – a szerk.). Eszem ágában sem volt írást tanulni, simán bölcsészkarra jelentkeztem a Miskolci Egyetemre, de a tankörtársaim javasolták, hogy ingyen kredit a kreatív írás, vegyem fel. Gergő tanította. Beadandó írott anyagokat kért tőlünk, és én ezt adtam be. Amikor bementem az órára, már »különleges tanítvány« voltam.
A Facebookon azonnal elkezdtek reagálni a bejegyzésedre?
Ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor a piranhák közé bedobsz egy darab húst. Azonnal lecsapnak rá. Az első rövid fejezetet először csak az ismerőseim osztották meg, aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy egyre több idegen is, és követelik a folytatást. Egy hónapig ültem az első fejezeten, annyi idő kellett, hogy eldöntsem, folytatom-e. Csak akkor láttam értelmét, ha tűpontosan úgy írok le mindent, ahogy történt, ugyanakkor senkit nem akartam megbántani. Írás közben derült ki, milyen elevenen él bennem minden. A legapróbb mozzanatokra is pontosan emlékeztem. (...)
Hat éve Geréb Ágnes meghurcolása hívta elő az első írói mondataidat. Ma mit gondolsz az otthon szülésről, illetve a nők magyarországi helyzetéről?
A Geréb Ágnest ért borzalmas megaláztatás arra példa, hogy ez egy bántalmazó, macsó társadalom. A parlamentben is – nők gyakorlatilag nem lévén – férfiak döntenek olyan dolgokban, amikhez egyrészt semmi közük, másrészt semmit nem tudnak róla, és nem is érdekli őket. Hiába készül olyan törvényjavaslat, amely a nőket érinti, lesöprik az asztalról anélkül, hogy megismernék a tartalmát. A férfiak kilencven százalékát egyáltalán nem érdekli az sem, hogy mi történik egy szülőszobában. Nagy csinnadrattával, kirakatként olyan javaslatokat engednek át, amikből nekik pillanatnyi politikai hasznuk származik. Ilyen például az Isztambuli egyezmény. Aláírták, de nem ratifikálják. Arra már nem hajlandók, hogy a gyakorlatba is bevezessék és alkalmazzák. Lényegében mindegyik javaslattal ez történik. A parlamenti többség nemhogy megtűri a »vak komondoros« képviselőket, de cinkosan össze is kacsint velük. Meggyőződésem, hogy minden frakcióban ülnek nőbántalmazó képviselők, néhányról konkrétan tudok is. A miniszterelnök az egész országgal úgy viselkedik, mint egy cáratyuska; biztonságban érezheted magad mellette, ezért hagyod, hogy időnként jól elverjen. Mert olyan jó biztonságban lenni! Nem kell gondolkodnod, nem kell döntened, majd atyuska dönt helyetted. Hát, Istenem, egy kicsit meg is ver. De mindig dob valami koncot is, mondjuk egy kis rezsicsökkentéssel megsimogatja a fejecskénket. Ez pont olyan hullámvasútszerűen működik, mint egy bántalmazó párkapcsolat. Nem tudom, mikor fogja fel ez a társadalom, hogy a hullámvasútból ki is lehet szállni.”