Lelkük mélyén

„Nyugat-ellenesség Közép- és Kelet-Európában

Abban, amit itt írni fogok, más elméleti és történettudományi források mellett hatással volt rám Moishe Postone munkássága.**

A jobboldali (völkisch) antikapitalizmus nem holmi előre elhatározott népcsalás következménye (amint azt a kezdetleges bolsevik antifasizmus írta le a sztálini, AZAZ a népfrontkorszakban), hanem a kapitalizmus alaptermészetéből vezethető le. Amint az áruban egyszerre testesül meg az érték és a használati érték, a fölületes szemlélőben fölötlik, hogy a használati érték a »természetes«, és ezt a fizikai tárgyakban megtestesülő »természetiséget« és »természetességet« meghamisítja a közvetítés, a csere és a pénz. Az érték fölhalmozódása, bővített önteremtése (bővülése, növekedése), az árufétisben megjelenő (voltaképpen a kettőssége által létrehozott) eldologiasodás és a dologi társadalmi folyamatok elvontságnak tűnnek föl, amelyek elválasztják a szükségleteket az őket kielégítő használati értéktől (fizikai tárgyaktól, fizikailag érzékelhető szolgáltatásoktól), s így a kapitalizmus problémája mindenképpen a közvetítés és az absztrakció problémájának tetszik (a közvetlenség megszüntetésének).

A völkisch »antikapitalizmus« mintegy képtelen elhinni, hogy absztrakciók csakugyan vannak, hogy a kapitalizmus folyamatai mögött nem áll akarat, szándék, explicit imperatívusz. Ezért a számára fogalmilag érthetetlen forgalmi szféra (pénzügyek, hitelüzlet, nemzetközi kereskedelem) »szelleméhez« a képzeletében »testet« társít, amelyhez a korábbiakból adott volt az uzsorával már a középkor óta megvádolt zsidóság, amelynek ambivalens (kint és bent) helyzete, állítólagos gyökértelensége és határokon átnyúló »faji« szolidaritása megeleveníti, animisztikusan animálja a közvetlen érintkezésben láthatatlan elvont értéket, amely a használati értékkel szemben – mint vámpír és parazita – rátelepszik a termelő és fogyasztó emberiségre. (A völkisch »antikapitalizmus« liberalizmus-legendájáról ld. Herbert Marcuse régi, ám kiváló tanulmányát: »Der Kampf gegen den Liberalismus in der totalitären Staatsauffassung« a Zeitschrift für Sozialforschung 1934-i évfolyamában; azóta számtalan gyűjteményben és sok nyelven hozzáférhető.)

Ezt ma politikailag »az USA/Izrael/EU hegemónia« hivatott megtestesíteni.

A völkisch »antikapitalizmus« nem támadja az ipari tőkét, az agrártőkét és a technikát (a nácik általában a modern technika megszállottai voltak, az obskurantista »zöld« nácik, mint Martin Heidegger, kisebbségben maradtak).

A nyugati baloldalon a marxizmus időlegesen meggyöngült pozíciói tették lehetővé a tőkés globalizáció elleni állásfoglalások részbeni elterelődését völkisch irányba. A személytelen kapitalista elvontság azonosítása a hegemón Nyugattal, az Amerika-ellenesség azonosítása a »progresszióval” érdektelenné tette a nyugati baloldalt a Nyugat keleti és déli konkurenseinek politikai karaktere iránt, tekintet nélkül ez utóbbinak nem ritkán erőteljesen autoritárius, konzervatív és represszív politikai és erkölcsi tartalmára. Mindez persze reakció a globalizációra és a posztmodern (kései) kapitalizmusra, amellyel szemben a »globális Dél« radikális elitjei – a modernizmus bukása folytán – olyan régi esszencialista »megoldásokra« bukkannak, mint a férfiuralom (beleértve a nők háztartáson kívüli munkájának, a »családtervezésnek« és a nők házasság előtti szexuális aktivitásának a tilalmát; feledve persze, hogy ez régen nem annyira tilos volt, mint amennyire lehetetlen: ami óriási különbség; ennyiben a lefejezős dzsihádista »fundamentalizmus” antihistorikusan posztmodern maga is).

Ehhöz nálunk hozzájárul a »létező szocializmus« lényegének apologetikus félremagyarázása – mindmáig! – a politikailag nem, de ideológiailag még mindig elég befolyásos óbaloldalon. Mivel még az óbaloldal is fölfogja homályosan, hogy a »létező szocializmus” (újraelosztó-tervező államkapitalizmus) is árutermelésen, árucserén, bérmunkán alapult, de szerinte az 1989 előtti vélt „szocializmus” és az 1989 utáni »kapitalizmus« közötti különbség mindössze a terv és a piac ellentéte: ebből az következnék, hogy ez még normatív értelemben is meghatározó a »szocializmus” tekintetében, ami persze merő képtelenség. Így sajnos az óbaloldal is a »piac« álnevű forgalmi szféra leprázására fordítja energiáit, a kapitalizmust magát szem elől téveszti. Ennek egyik oka a munka történetietlen (transzhistorikus) dicsőítése szemben »a tőkével«, mintha marxisták számára nem lenne egyértelmű, hogy az elidegenedett munka épp oly szerves komponense a kapitalizmusnak, mint a tőke. Az óbaloldalon mintha a proletár proletár volta (a kizsákmányolás) valamiféle pozitívum lenne. Mellesleg ebből is kiviláglik, hogy az egykori ellenzéki (kritikai, disszidens) marxizmus hagyománya nem él. (Így lehetséges, hogy Magyarországon a jobboldal a »baloldali” bankárkormányt, az ún. baloldal a jobboldali brókerkormányt gyalázza…)”