Egy ciki-cuki állapot: a Pride esete a kordonnal, mely nem szétválaszt, hanem összeköt

„A Pride ma azon kevés események egyike, ahol a különböző LMBTQ-szubkultúrák közösen lépnek fel, és párbeszédbe elegyednek egymással. Az ún. aktivista közeg rengeteg eredményt ért el az elmúlt 25 évben, ám a heteró kollégáikhoz hasonlóan, ők sem a legjobbak a közösségbe való beágyazottság terén. A rendszerváltás után létrejött ugyanis egy ettől a közegtől nagyrészt független szubkultúra, amelyen belül – legalábbis Budapesten – a piac eszközeivel széles körben megélhetővé válik a szexuális identitás. (A transznemű polgártársaink helyzete ennél sokkal nehezebb, az önfelvállalás lehetőségei sokkal korlátozottabbak.) Ebben a piaci meleg szubkultúrában lehet melegként szociális lényként létezni: bulizni, kultúrát élvezni, ismerkedni, fogyasztani stb. Vagyis még egyszer: melegként létezni. És ez mindennél fontosabb! Ezt a piaci szubkultúrát szinte egyáltalán nem érintette meg az állam, és amíg ez így marad, meghagyva a maga kis underground láthatatlanságában, addig a benne létező emberek nem válnak radikális aktivistává.

És bár ez a közeg gyakran szexista, transzfób és kirekesztő tud lenni, mégis ez az a közeg, amelyik ma a legtöbb polgártársunkat melegként megmozgat, aktivizál és közösségé szocializál. A kordonok gyors leépítése, anélkül, hogy érezhető változás állna be a Pride nyilvános térben való megítélésében, csak elidegenítené ezt a közeget, visszariasztaná a maga kis gettójába. És ez óriási veszteség lenne a Pride és az aktivistább közeg számára is. A tény, hogy egyre többen felvállalják, privát-piaci énjük napfényes, nyilvános, politikai megélését, még ha egy fél napra is, óriási jelentőségű. Mindeközben ezek az emberek azok, akik végülis elvégzik a hétköznapi „aktivista” tevékenység kemény munkáját is: saját ismeretségi köreikben bújnak elő és küzdenek személyes, négyszemközti szinten a többségi elfogadásért. (...)

Gulyás Márton szerint a kordonok megakadályoznak abban, hogy a többségi társadalommal kommunikáljon a mozgalom, ehelyett arra a maroknyi szélsőségesre fókuszál, aki megpróbálja megzavarni az eseményt. Erőteljesebb rendőri fellépést szorgalmaz, hogy a szervezők közben a valódi emberekre, például az eltévedt szélsőjobbos fiatalokra fókuszálhassanak. Baloldaliként visszásnak tartom a jobboldal rendpártiságának kritikáját, úgy hogy közben a rendőrség minél masszívabb fellépésére apellálok. Nyilván, a rendőrség feladata, hogy mindannyiunknak biztosítsa, senki nem zavar meg vagy fenyeget jogaink gyakorlásakor, ám továbbra is úgy gondolom, egy békés és biztonságos társadalomban nem a rendőri fellépés a legfontosabb. Homofób gyűlölködők mindenhol vannak, és minden időben lesz pár. Ám az, hogy legitim szereplőként tudnak-e fellépni, vagy pedig nevetséges idiótaként, az a társadalmi közegtől függ. És fájó belátni, de ma Magyarországon a homofób megnyilvánulások inkább vétetnek komolyan, mintsem mosolyogtatják meg az átlagpolgárt.

Viszont e radikálisan homofób megnyilvánulások körül ma egyre inkább fogy a levegő, és a vasárnapi tízezreket megmozgató Pride-dal szemben álló matracos Budaházy csak segített ezen. És ez azért van, mert eddig még soha nem látott számú ember vonult ki bátran, békésen és vidáman az LMBTQ-emberek jogegyenlőségéért. (Bármennyire is depolitizáltnak tűnt az esemény, mindenki, még a köztévé riporterei számára is nyilvánvaló volt, hogy ez a jogegyenlőségről szólt.) A különbség pedig mindenkinek szembetűnő. Igen,  a kordonok valóban túlzott figyelmet irányítottak Budaházyra, de nem úgy, ahogy azt ő szerette volna. Pontosan az, hogy harminc emberével fel-alá vonult, és meg se tudta közelíteni a békés felvonulókat, tette nevetségessé az egész matracos rohangászást.

Ahhoz azonban, hogy eddig még soha nem látott számú ember vonuljon ki ezután is, szükség van a kordonok adta biztonságra. Egy ideig még biztosan. Amíg azt szeretnénk, hogy kisgyerekes anyukák is kijöjjenek, amíg még mindig vannak emberek, akik a balhétól tartva nem jönnek el (márpedig vannak!), addig a növekvő Pride-hoz kordonok is kellenek. Ugyanis nem mindenki aktivista, a legtöbben békésen és nyugodtan akarnak végigvonulni a Pride-on, és így, a maguk módján állni ki a jogegyenlőségért, számukra pedig a kordon nem eltávolító eszköz, hanem biztonság.

Nagyon megemelt belépési küszöb lenne a Pride-ra az erőszak fenyegetése, a 2007-es, és 2008-as események után.”