Brazilos cselek

„Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde alaposan feladta a leckét a baloldalnak. A kormányfő ezúttal nem tette meg azt a szívességet ellenlábasainak, mint tavaly: kiforgatható ideologizálás helyett jobbára a pragmatikus térfélen maradt. Mondandóját (fő témáját, a népvándorlásnak gátat vető elhatározást) illetően pedig adatokra, statisztikákra és mérsékelt jobboldali politikustársakra: Nicolas Sarkozyre, David Cameronra, áttételesen Angela Merkelre hivatkozott. A végeredmény mégis hatásosabb lett, miközben a szónok nem került ellentmondásba az egy évvel korábbiakkal. Az idő, sajnos, azt a „jóslatot” igazolta, hogy a világban, sőt Európában is valóban minden váratlanság megtörténhet: burkolt vallási és nyílt világi háború, agresszív tömeges migráció, s olyan titkosszolgálati modortalanságok az elvileg legszorosabb szövetségesek között, amelyek az észak-atlanti érdekegyezést is kérdőjelessé teszik. (Noha „nem szakad le az ég”.)

Nem mintha ne lettek volna azért ebben az előadásban is brazilos cselek – bár a saját lábban való elbotlás ezúttal a jelek szerint elmarad. A »versenyképes inzultus« hiánya ugyanis azt is jelenti, hogy a tényekből kiinduló gondolatmenet kevéssé éri el a nemzetközi fórumok ingerküszöbét (kivéve a filozófusokét, akik eltűnődhetnek a tételen: »a jövő nincsen kész, sőt nincsen«). A hátrafelé evezők metaforájával is nehéz vitatkozni, miszerint a jelen az eddig történtek tudásából épül fel: a futurológusok mostanában rendre felsülnek, s csak az ötlettelen honi balellenzék tudja ezt múltba révedésnek látni.

Merthogy a beszéd mégiscsak a baloldalt hozta leginkább kínos helyzetbe: beállnak-e az orbáni sorba, hogy »Európa arcvesztése« során segítsenek megőrizni Magyarországot magyarnak (ez részükről az eddigi frontlogika feladását jelentené); vagy bevándorláspárti dogmáikkal végképp felszámolják maradék szavazóbázisukat is. A kijelentéssel, hogy a baloldaliak nem szeretik (vagy kevésbé szeretik) a magyarokat, lehet vitatkozni, de a 2004-es népszavazási politikájukhoz »hű« mostani állásfoglalásaik ismeretében eléggé reménytelen. Ha az »honvédő« jelmondat szerint Európa az európaiaké, akkor Magyarország vajon kié? Erre nehéz a lényeget megkerülő választ adni a szokott politikailag korrekt, internacionalista lózungokkal.”