„Aztán itt van ez a »jó nagy kapu...« Ezzel a hasonlatával egyszersmind jól elkülönül a kormány »kiskapus« politikájától, amely megkülönböztet gazdasági (vagy megélhetési) bevándorlót és politikai menekültet, s csak az utóbbiak jöhetnek. Lehetőleg minél kisebb kertajtón...
Böjte jó nagy kapuról beszél. Érdekes vizsgálat lenne, hogy ez a magyar emberek lelki szemei előtt vajon bezárva vagy szélesre kitárva jelenik meg? Ezen morfondírozva bizonyára sokaknak fülében-szívében felcsendül a klasszikus Bródy-dal: »Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék, Akárhonnan jönne, bárkit beengednék, Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött, Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.«
Ha ezen iromány elején rafinériával vádoltam a riportert, legalább ennyire kétértelmű Csaba testvér magyarázata a nagy kapura: »...hiszen tudatosan kell fogadni az érkező életeket...« Vajon mit jelent valakit tudatosan fogadni? Ez a kifejezés egyrészt magába foglalhat egyfajta kontrollt és szelekciót, meg is említi a szeretettel, jósággal való integráció szükségességének felső határát, ugyanakkor lehet a gondoskodás szinonimája is. Annál is inkább, mert a következő -már idézett- mondata a menekültek között elvégezendő feladatokról szól.
S van itt még egy kérdés, amely szinte elbújik a magas, szöges kerítés és a nagy kapu mögött. Nevezetesen hogy nem fenyegeti-e ez a népvándorlás az európai keresztyénséget? Böjte Csaba válaszában arra világít rá, hogy igazából nem a bevándorlók jelentik a végveszélyt, hanem mi, a befogadást prédikáló, de kerítést építő, hiteltelen, önző, farizeusi keresztyének... Erre is azt tudom írni, hogy neki megvan az erkölcsi alapja, hiteles élete, »...hogy ítélni azt, mi rossz, kiváltságod lehessen...« (Váci Mihály)”