Győzelem vagy vereség? Választás utáni patthelyzet Törökországban

„A török parlamenti választáson a kormányzó konzervatív párt, az Igazság és Fejlődés (AK) Pártja magasan az első helyen végzett, mégis elveszítette abszolút parlamenti többségét. A szavazatok 41 százalékával a mandátumok 47 százalékát nyerte el, ami nem elegendő ahhoz, hogy egyedül kormányozza tovább az országot. A világsajtóban jellemzően »bukásként« láttatják az eredményt, és azt, hogy a kormánypárt – tizenhárom évi kormányzás után – ezúttal »csak« relatív többséggel tudott győzni. Annak ellenére, hogy a tartományok elsöprő többségében első helyen végzett, és csak a nyugati partvidéken, valamint a kurd területeken szorult a második helyre.

Érdemes ezt a narratívát összevetni azzal, hogy alig pár hete írtak ugyanezek a lapok James Cameron brit miniszterelnök „elsöprő” győzelméről – úgy, hogy a Konzervatív Párt feje a szavazatok alig 37 százalékát kapta. A szomszédos Görögországban pedig Alexisz Ciprasz végzett az első helyen 36 százalékkal úgy, hogy győzelmének értékét senki nem vonta kétségbe. A 41 százalék tehát kétségtelen visszaesés a négy évvel ezelőtti 49 százalékhoz képest, de az, hogy ebből nem lett kormányzó többség, az legalább annyira a választási rendszer sajátosságán is múlt. 

A kitűzött politikai cél tekintetében ugyanakkor valóban kudarcról beszélhetünk: nem hogy az alkotmányozó, de még az abszolút többséget sem sikerült elérni, amivel az egypárti kormányzás lehetősége matematikailag megszűnt. A szavazatvesztésnek két fő oka volt. Egyrészt kétségtelenül megkopott valamelyest a kormánypárt népszerűsége. Aminek fő oka az, hogy a török választók hozzászoktak a dinamikus gazdasági növekedéshez (az AK párti kormányok első tíz évében az ország megháromszorozta nemzeti jövedelmét), és ehhez képest a 2-3 százalékosra lassult növekedést szinte már pangásnak érzik. (Úgy, hogy közben az ország 2,5 millió iraki és szíriai menekültet lát el, és összes szomszédja romokban hever, fő piacai közül pedig az EU tartós válsággal küzd, Oroszország meg jelentős visszaeséssel néz szembe.) A másik ok az, hogy – szakítva a korábbi gyakorlattal – a kurdok etnikai pártja, a Népi Demokrata Párt (HDP) önállóan indult a választáson, és végül magabiztosan lépte át a rendkívül magas, 10 százalékos bejutási küszöböt. Ahogy azt az előző bejegyzés is előre jelezte, a HDP bejutása vagy be nem jutása döntő hatással lett a mandátumeloszlásra. Ha csak 9 százalékot érnek el, a többi nagy párt pedig ugyanennyi voksot kap, az AK pártnak ma 58 százalékos többsége lenne.

De a HDP önálló indulása nem csak közvetve gyengítette a kurd megbékélési folyamatban évekig oroszlánrészt vállaló kormánypártot. Korábban az ország lakosságának kb. 18 százalékát kitevő kurdok mintegy kétharmada az AK pártra szavazott, és csak egyharmaduk a függetlenként induló kurd jelöltekre. Az eredményeket látva jól látszik: ez az arány megfordult, és a kurd lakosság kétharmada szavazott a HDP-re. Vagyis az AK csak ezen elveszített vagy négy százaléknyi szavazatot. Mindezt úgy, hogy ez nem feltétlenül irányult ellenük (a kormánypárt elfogadottsága a kurdok között nagyobb, mint a »török törökök« között), de a jelek szerint nagyon akartak már egy »saját« pártot a parlamentben. Jól mutatja ezt a jelentős kurd népességgel rendelkező régiókban leadott szavazatok arányának változása. Kelet-Anatóliában az AK pártra leadott szavazatok aránya – 2011-hez képest – 51 százalékról 36 százalékra csökkent, míg a HDP esetében 26-ról 40 százalékra nőtt. Délkelet-Anatóliában az AK ugyanúgy 36 százalékra esett vissza az 51-ről, míg a HDP szavazótábora 28-ról 43 százalékra nőtt.

Az újságírók által vizionált »tömeges elfordulásról« tehát – minden nehézség és zavarkeltés ellenére – szó sincs. A kurdok jó része etnikai alapon szavazott saját pártjára, amire korábban nem volt lehetőségük. Ezzel egyrészt nem kevés szavazatot vettek el a kormánypárttól (a konzervatív kurdok korábban jellemzően az AK pártra szavaztak), másrészt a küszöb átlépésével jelentősen átrendezték a mandátumeloszlási arányokat. Az AK párt ugyan kevesebb szavazatot kapott, mint 2011-ben, de többet, mint 2007-ben vagy 2002-ben, amikor a választások egyértelmű győztese volt. Praktikus szempontból ez sokat nem változtat a helyzeten, de azt jól jelzi: a közhangulat »drámai változása« csak a kommentárok íróasztalszagú virtuális valóságában létezik.”