Békétlen béke (Ungváry Krisztián előadásáról)

Nemzeti giccs, mint a veszteségre adott neurotikus válasz, és a ma is létező hatásai miatt ugyanakkor a velünk élő trauma – hallhattuk tegnap Trianonról. Az Ökopolisz Alapítvány szervezésében Ungváry Krisztián történész osztotta meg gondolatait az éppen kilencvenöt éve szignált békéről. 

 

Ordas közhely, de a trianoni tragédia kilencvenöt évvel a szerződés szignálását követően is elevenen él. Azok, akiket mélyebben érdekelnek a békekötés körülményei, az első világháború utáni rendezést levezénylő nagyhatalmak stratégiai elképzelései, a magyar békedelegáció tevékenysége vagy akár a szerződést övező legendák gyökerei, mára komoly szakmunkákhoz és tanulmányokhoz fordulhatnak, a vélemények mögött húzódó tájékozatlanság és a történelmi tények szelektív használata mégis legalább olyan virulens. 

 

La Vida Ház, 40 fok, Nemzeti Összetartozás Napja. Közel nyolcvan ember zsúfolódott össze, hogy meghallgassa a némiképp gyanús hangzású „közíróként”(!) felkonferált történész Neurózis vagy trauma? című előadását. Ahogy a jelenlévők megtudták, nem egy klasszikus előadásra fog sor kerülni, Ungváry előbb 20–25 percben megosztja gondolatait a ma is létező Trianoni trauma emlékezetéről, majd ismerve a történész legendás vitakészségét és a témából adódó potenciált, teret adnak a közönség kérdéseinek és a hozzászólásoknak is.

 

„Katolikus vagyok, keresztény és heteroszexuális”, tudtuk meg az előadótól mindjárt az elején, de ez egy természetes állapot – tette hozzá – amibe (a vallását leszámítva) beleszületett, így különösebben nincs amiért büszke legyen rá. Mindjárt más azonban a helyzet azoknak a határon túli magyaroknak a nemzeti érzéseivel, akiknek a természetes közege már nem Magyarország. Az ebből az érzésből is származó „Büszke vagyok, hogy magyar vagyok!” és „Magyar vagyok, nem turista!” feliratú pólók komoly kérdéseket vetnek fel.

 

Mi Trianon?

 

fordul is rá ugyanakkor a tulajdonképpeni témára. Az időnkénti technikai gikszerek dacára is hallatszik álláspontja, miszerint Trianon túlságosan bonyolult problémakör ahhoz, hogy bizonyos személyek, pártok kizárólagos felelősségére, azaz tulajdonképpen leegyszerűsített, egytényezős magyarázatokra lenne visszavezethető. Ez utóbbi igény ugyan a politikum felől rendre jelentkezik, mert a „tények ismerete önmagában Trianon politikai felhasználását nehezebbé teszi”. 

 

Az egyik legfontosabb oka a békeszerződésnek – aligha meglepően – Ungváry (és tegyük hozzá, számos an mások) álláspontja szerint az, hogy a történelmi Magyarországon a magyarság aránya éppen hogy meghaladta az ötven százalékot, ráadásul még ez is úgy jöhetett össze, hogy a nemzeti hovatartozások ekkortájt „korántsem voltak teljesen kiforrottak”. Éppen ezért „ennek a soknemzetiségű országnak a bukása bizonyos szempontból történelmileg kódolva volt, mert nem tudta magát vonzóvá tenni a nemzetiségei számára”. Ez akkor is igaz, ha magyar-szlovák szempontból ennek a „játszmának” a vége korántsem volt annyira „lefutott”, mint a magyar-szerb vagy a magyar-román relációban. Az persze nem volt törvényszerű, hogy a határok majd a ma is létező vonalat követik, ehhez kellett a vesztes világháború is, de önmagában a felbomlás törvényszerű és várható volt – szögezte le Ungváry. Ennek ellenére „Trianon, mint politikai esemény emészthetetlen”.

 

Emlékezet

 

A rövid felvezetőben leginkább az emlékezet, trauma és neurózis hármasát járta körül. Ma a Trianonra való emlékezésmódot leginkább két dolog, Koltay Gábor „kultikus”, többször sugárzott Trianon-filmje és a Nemzeti Összetartozás napjához rendelt oktatási segédanyag határozza meg. Az előbbiben a „Kádár-korszak fő cenzorpolitikusa” (utalt Nemeskürty Istvánra) és a rendszerváltás előtt hálózati személyként nyilvántartott személy is „szakért”, és „ez a két ember az, aki a Trianonról való beszélgetést 2015-ben is meghatározza” – állította Ungváry (ezt az állítást azért vitatnánk).

 

Mind a film, mind az emléknaphoz kapcsolódó segédanyag a viktimológia szempontjából közelít a békéhez – azaz a „minket sohasem szerettek”, a „sorsüldözöttség” és „kirekesztettség” felől, ez egészül ki klasszikus, az összeesküvés-elméletekben szereplő „bizonyos körök” különféle szereplőivel (nemzetközi zsidó pénzoligarchia, monopoltőke, szabadkőművesek, „igénytelen nemzetiségek” stb.). Ungváry egyetértően idézte Lőrinc László elemzését, amely szerint az 1910-es népszámláláskor az etnikai arányok helyett csupán a történelmi Magyarország kontúrjait hangsúlyozó térképek használata félrevezető, a megemlékezések során ekkorra időzített rovásírásos helységnévtábla- avatások pedig a kérdéskörhöz semmilyen módon nem kapcsolódó üres gesztusok csupán. Sokatmondó mindenesetre, hogy hogyan képzeli el az oktatásért felelős államtitkárság a megemlékezést.

 

Neurózis, de trauma is 

 

a velünk élő békeszerződés. Az előbbi azért, mert a békeszerződésre adott reakcióknak (nyugat-ellenesség, antiliberalizmus, antikapitalizmus és antiszemitizmus) „ma már a tényleges eseményhez semmi közük”. Ennek a terméke a „nemzeti giccs” is. De Trianon trauma is, amennyiben „ma is van reális hatása az életünkre”. A következményei leginkább a határon túl élő magyarsággal kapcsolatos mindennapos vegzatúrákban, a kisebbségi önérdek-érvényesítés elé gördített akadályokban, a magyar lakosságot hátrányosan érintő jogszabályokban és provokációkban tapasztalhatók, még ha ebben a tekintetben szomszédaink kisebbségpolitikája között éles különbségek is mutathatók ki.  Ungváry véleménye szerint egyedül az utóbbi kezelhető, még ha nem is kecsegtethet akárcsak a közeljövőbeni megoldás lehetőségével, de legalább beszélni kell róla. Ennek egyik eleme a békeszerződéshez vezető magyar felelősséggel való őszintébb szembenézés kell hogy legyen, ami egy reális emlékezettel kiegészülve járhat csak sikerrel.

 

Mi lett volna, ha?

 

Ungváry expozéját követően az előadás nagy részét a közönség soraiból érkező kérdések megválaszolása tette ki. Ezek nagy részét a legtöbb Trianon-előadás során fel szokták tenni, különösen a „Mennyire volt elkerülhető”, a „Mi lett volna, ha” és a „Bezzeg Törökország” kezdetű klasszikusokat. Ungváry sikerrel lavírozott a Trianonhoz közvetve vagy még úgy sem kapcsolódó kérdések Szküllái és Kharübdiszei közt. A Mi lett volna, ha? kezdetű kérdéseknek továbbra sincs értelmük. Trianon megértésének egyik legfőbb sarokpontja – hangsúlyozta sokadszorra is –, hogy a magyar politikai elit nem volt képes a nemzetiségeknek elég vonzó ajánlatot tenni, akik pedig „jelentős mértékben nem tudtak azonosulni azzal az országgal, amelyben éltek”.

 

Az előadást és az ezt követő kérdezz-feleleket hallgatva biztosak vagyunk abban, hogy a történeti ismeretterjesztés apostolai számára is bőven vannak még feladatok a jövőre nézvést, és bárki is jön majd újra előadni, minden bizonnyal jövőre is lesz mondandója. Nemzeti összetartozás napján innen és túl is. Addig pedig marad az útkeresés. Elsősorban egymáshoz.