„Ettől függetlenül a magyar társadalom erőfeszítéseit és a 2010-ben megszabott gazdaságpolitikai irány helyességét igazolja, hogy a rendszerváltás óta nem mutattak ilyen jól a makrogazdasági adataink. Ha csak a puszta számokat néznénk, látszólag minden rendben van: három százalék körüli és stabil a gazdasági növekedés, csökken a munkanélküliség, eltűnt az infláció, a költségvetés kiadásait a bevételekhez igazítják. A statisztikák szerint felfelé ívelnek a beruházások, az építőipar kezd magához térni, és fellendülőben a lakosság fogyasztása.
Ám a mennyiségi mutatók kizárólagossága, különösen az istenített GDP kultusza megtévesztő, és könnyen zsákutcába vihet. (Tavaly például Türkmenisztán, Mozambik és Etiópia fejlődött a leggyorsabban, mégsem mondhatnánk, hogy gazdaságilag irigylésre méltó állapotban lennének.) A jó felzárkózási programnak tükröznie kell, mihez képest javulnak majd a számok és milyen összetételű lesz az előrejelezésekben szereplő fejlődés. A rendszerváltás óta eltelt huszonöt év egyik tanulsága, hogy vagyonelemek eladásából és hitelekből lehetett ugyan növekedést kimutatni, de ez sosem járt felzárkózással. A polgári kabinet most olyan tervet nyújtott be, amely a kormányzati kötelező optimizmus ellenére is hiteles, a valós adatokból, kockázati tényezőkből indul ki, és figyelembe veszi a felzárkózás minőségét is. A konszolidáció után itt az építkezés ideje.”