Lélekvesztés

„Pünkösdöt ünnepelte a hét végén a keresztény világ, a Szentlélek kiáradását. Érdemes felidézni ennek kapcsán a bibliai történetet: a Krisztus feltámadását megtapasztaló tanítványok a harmadik isteni személy közreműködésével úgy tudták hirdetni az élet értelmét hordozó evangéliumot, hogy mindenki, aki a téren állt, és a világ különböző pontjairól érkezett, a saját nyelvén hallotta a szónoklatot. Kis túlzással innen indult a keresztény Európa kialakulása is. Azok az értékek pedig, amelyekről kétezer éve az apostolok beszéltek, s később az életüket is adták értük, a következők: felebaráti szeretet, szolidaritás az elnyomottakkal és nincstelenekkel, önzetlenség, s ebből következően a család és az emberi élet tisztelete. Az egyén helyett a másik ember, illetve közösség erősítése. A feltámadás hitében a szenvedés elfogadása.

Ezeket tagadta meg mára Európa, és választotta helyette a bármely eszme elfogadását kizárólagossá tevő nézetrendszert a francia forradalom idején rögzített alapvetések mentén, s hagyja, hogy ezek nyomán az individualizmus uralkodjon. Rövid távon, úgy tűnik, végül is bevált, elég csak megnézni mondjuk egy monte-carlói jachtkikötőt.

A hosszú táv azonban már erősen kétséges. Minden hangzatos, a toleranciát sulykoló szólam ellenére ugyanis igazából Európa ma önző és elkényeztetett. Bár nem tudja, de szüksége lenne valódi lélekre. Különben, ahogy mostanában a Földközi-tengeren hánykolódó, ütött-kopott csónakokkal történik, valamennyien elsüllyedünk.”