2006. október 23-án engem is meglőttek

„2001-2003-ig éltem Pakisztánban és Afghanisztánban. Nagyon élveztem ezt a két évet. Érdekes, mert akkor sokkal kevésbé féltem, mint amennyire azt normális emberi reakciónak nevezhetnénk egy ilyen élethelyzetben. A perzsa nyelvet fokozatosan megtanultam, és az IRC-nek köszönhetően még a nemzetközi embargó idején is sikerült a helyi tálibokkal kialakítani egy működő kapcsolatot. Nőként sem éreztem veszélyben magam, ilyen tekintetben semmilyen atrocitás nem ért. Természetesen igyekeztem mindenben tiszteleben tartani a helyi kultúrát, szokásokat. A helyi ruhát viseltem, elolvastam a Koránt, hogy kicsit jobban értsem az ottani vallást és gondolkodást, és csadorban jártam magam is (ami persze nem ugyanaz, mint a burka). És akivel csak tudtam, perzsául beszéltem. Így az afgánok is hamar befogadtak. Ebben az időszakban meggyőződésem szerint egyébként biztonságosabb volt Kabul, mint 2003 után. Hazaérkezésem előtt néhány héttel történt az első fatális támadás egy dél-amerikai humanitárius dolgozó ellen, akinek a holttestét ráadásul azon a 12 személyes gépen szállították, amin én is utaztam. Az hátborzongató volt.

Persze, voltak kemény szituációk is. Többször fordult elő például, hogy kalasnyikovot fogtak rám különböző illegális ellenőrző pontokon, vagy éppen, hogy egy déli, Tálib-szimpatizáns tartományban hajnali 4 órakor a szállásuktól száz méterre csapódott be egy rakéta. Nem tudtuk, hogy minket céloztak, vagy a szomszédos ENSZ irodát. Kiderült, hogy egyiket sem, csak »eltévedt« a rakéta, és igazából a közelben levő börtönt célozták helyi tálib erők. Az érdekes dolog az, hogy egy ilyen háborús övezetben az ember hozzászokik a »csatazajhoz«, és egyre kevesebb jelentőséget tulajdonít a puskaropogásnak vagy robbanószerek, aknák látványának. A veszélyérzet is irracionális módon csökken.

Az aznapi rakétatámadás egyébként sok mindent megváltoztatott: másnap megjelentek az amerikai blackhawk vadászhelikopterek, amelyek a mi munkánkat is veszélybe sodorták, mert a helyiek, akikkel addig jó viszonyt ápoltunk, gyanakodni kezdtek, hogy vajon volt-e közünk az amerikai sereghez. Ez sokkal inkább jelentett számunkra veszélyt, mint bármi más. 2003-ban végül befejeződött a kutatási projektem, így én is hazajöttem, épségben, rengeteg tapasztalattal. (...)

Korábban nem nagyon beszéltem arról a nyilvánosság előtt, hogy 2006. október 23-án engem is meglőttek gumilövedékkel Budapesten. A rendőri jogsértésekkel többek között a Magyar Helsinki Bizottság is foglalkozott, ahol én is dolgoztam, bár teljesen más területen és munkakörben. Érdekeltek az események, és bár nem a randalírozók között álltam, jóval arrébb figyeltem az eseményeket, amikor meglőttek a lábamon, és a közelembe dobtak egy füstbombát is a rendőrök. Nem volt jó élmény. Már képviselőként, az Emberi jogi bizottság alelnökeként 2010-ben a Fideszes Gulyás Gergővel együttműködve igyekeztünk egy vizsgálóbizottságban fényt deríteni a történésekre, a sokszor indokolatlanul súlyos rendőri akciókra, a politikai felelősségre. Többek között Gyurcsány Ferencet is szerettük volna meghallgatni az ügyben,  de a miniszterelnök nem jött a meghallgatására, amit nem tartottam akkor szerencsésnek.”