Új fejezet a globális hatalmi játszmában - magyar részvétellel

„Washington és Peking immáron az atlanti térségtől Eurázsián át a csendes-óceáni medencéig egyaránt új struktúrák létrehozását tervezi, amelyek egyik fő célja éppen a másik fél kiszorítása.

A nemzetközi kapcsolatok elmélete régóta foglalkozik az ún. hegemónia ciklusokkal, azaz a történelem azon egymást követő szakaszaival, amelyek során egy-egy állam felemelkedik, egyeduralkodóvá válik a nemzetközi porondon, majd különböző okokból meggyengül, és egy új nagyhatalom veszi át a helyét. Számos elemző szerint jelenleg is éppen egy ilyen ciklusváltást élünk át, amelynek során a Pax Americana helyét fokozatosan átveszi a Pax Sinica, azaz a kínai világhatalom. Természetesen jelentős vita övezi e kérdéskört, de nem lehet szó nélkül elmenni egyes részletek mellett. A szakirodalom szerint a hegemón ismérvei a versenytársakat messze megelőző gazdasági és ebből fakadó katonai hatalom; a nemzetközi rendszer feletti ellenőrzés (a nemzetközi intézmények létrehozása és finanszírozása), illetve a vezető szerepre való törekvés, vagy legalább annak felvállalása. Ezzel szoros összefüggésben a hegemón stabilitás elmélete szerint a hegemónia a hatalom strukturális, intézményeken keresztül történő érvényesítését jelenti (azaz a hatalom nem közvetlenül, erőszak útján realizálódik).

Iskolapéldája a Marshall-segély, melynek során a világháború lezárultával a bődületes ipari kapacitásfelesleggel és jelentős pénzügyi forrásokkal rendelkező Egyesült Államok forrásokat biztosított Nyugat-Európa újjáépítéséhez, amelyek egy része hitel volt, másik része pedig amerikai áruk formájában érkezett az öreg kontinensre. Egy másik jelenős gazdasági motivációjú amerikai külpolitikai törekvés a dekolonizáció erőltetése volt. Bár a nyilvánosság előtt a wilsoni tizenkét pont volt a fő hajtóereje e politikának, valójában az akkor a világ legnagyobb iparával rendelkező Washington szabad piacokat kívánt létrehozni termékei számára.

A szabad kereskedelem mindig a legversenyképesebb és legnagyobb ipari kapacitásokkal bíró országnak áll érdekében. Kína 2010-ben vetett véget az USA száztíz éves egyeduralmának, amikor a világ legnagyobb ipari termeléssel rendelkező országává vált. Innen pedig már egyenes út vezet az Egyesült Államok által propagált transzatlanti (TTIP) és csendes-óceáni (TPP) szabadkereskedelmi szerződések, illetve a Kína által támogatott Ázsiai és Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi megállapodás (FTAAP) illetve az új selyemút (Road and Belt Project) tervek megértéséhez, amelybe szervesen illeszkedik az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank ügye is. Kína új, párhuzamos intézményi struktúra kiépítésébe kezdett, amelynek segítségével felveheti a versenyt az Egyesült Államok által évtizedekkel ezelőtt létrehozott és most Kína elől elzárt intézményrendszerrel. Washington kelet felé a TTIP, nyugat felé pedig a TPP útján próbálja összefogni a világgazdaság másik két nagy régióját, Európát illetve Kelet-Ázsiát, kivéve Kínát. Peking erre kelet felé az Ázsiai és Csendes-óceáni Szabadkereskedelmi megállapodás (FTAAP) felvetésével, míg nyugati irányban az új selyemút tervvel és a mindehhez szervesen kapcsolódó, most létrehozandó pénzügyi intézményekkel (AIIB, Silk Road Fund, BRICS New Development Bank) válaszolt.

A két óriás által keltett gravitációs hullámok pedig repedéseket hoztak létre a fennálló világrend azon területein, ahol egyszerre hat a két vetélkedő állam befolyása: Kelet-Ázsiában és némileg meglepő módon Európában. Mindkét régió számára egyszerre elengedhetetlenül fontosak az Amerikához fűződő politikai és biztonsági kapcsolatok, miközben már régóta Kína a legfontosabb kereskedelmi partnerük, és ahonnan a jövőben még több befektetést várhatnak.”