„Amikor felröppent a hír arról, hogy Finnországban megszüntetik a tantárgyakat, sokan csak legyintettek, mondván, bezzeg nálunk bebetonozták a vaskalapos módszereket. Ezzel csupán két probléma van. Az egyik, hogy hamarosan kiderült: a finnek nem törlik el a tantárgyakat, csak az eddiginél is nagyobb teret adnak a tantárgyak közötti átjárást biztosító projektpedagógiának. A másik tévedés, hogy ez nálunk nem létezik. Igaz, közel sem olyan mértékben, mint a finneknél – persze, hiszen a »finn csodához« kellett ötven év kemény munka.
A projektmódszer lényege, hogy a gyerekek együttműködve dolgoznak egy összetett feladat megvalósításán, amelyhez több tantárgyból szerzett ismereteket használnak fel. (...)
Visszatérve az említett tanárhoz: »elvárásokkal terhelt pedagógusnak« tényleg nem való a projektmódszer. Sőt, jó tanár csak az lehet, aki a munkájában többnyire nem elvárásokat lát, hanem kihívást. Mert folyton elvárásoknak megfelelni valóban csüggesztő, a kihívások viszont célt adnak a munkának, ösztönzést a kezdeményezéshez, a kreatív ötletekhez.
A kérdés pedig az: ha a finnektől olyannyira irigyelt projektoktatás nálunk is sokfelé létezik, akkor mégis miért azoknak a hangja hallatszik mindig, akik úgy gondolják, hogy rajtuk kívül álló okok miatt képtelenek színvonalas oktatásra? És hogyan nevelhet a rohamosan változó világban talpon maradni képes embereket a pedagógus, ha retteg minden változástól, és annyi rugalmasság sincs benne, mint a palatáblában?
Végezetül: olyan, hogy »a tanárok megbecsültségének növelése« – csiribí-csiribá –, nincs. A fizetések emelkedhetnek ugyan, de becsülni csak a jó pedagógust fogják, amíg világ a világ.”