A ragadozók és pancserek negyedszázada, avagy az új ellenzék fájdalmas igazsága

 

Amit az elkeseredett fiatalok a tüntetéseken skandálnak, azt a jövő történészei hűvös eleganciával fogják megállapítani: ez a negyedszázad is elveszett az európai felzárkózásban. Ám amíg a vesztett háborúk után nyilvánvaló volt, hogy összeomlott a régi világ, és ezért már nem lehet a régi vitákat folytatni, s nem a régi kérdésekre kell új válaszokat keresni, hanem új kérdéseket kell feltenni. Most ezt még mindig csak kevesen látják be, mivel nem értik, hogy korszakváltás történt, így a magyar médiában még jórészt a régi kérdésekre adott régi válaszok körül folyik a vita. A vesztett háború részesei továbbra is részigazságokkal hadakoznak a közéletben és egyre csak magyarázzák a 2010 előtti bizonyítványukat, vagy ünneplik 2010 utáni pünkösdi királyságukat. Csak arra a súlyos kérdésre nem válaszolnak, hogy miért és hol tévesztettünk utat az elmúlt negyedszázadban és ki a felelős a kettétört országért, pedig a feltáruló új világban való eligazodáshoz teljes szemléletváltás kell.

 

 

A „történelmi lecke” az elmúlt negyedszázad főszereplőinek a bemutatásával kell kezdődjék, amit a közbeszéd a maga nyelvén már előlegezett. A gazdaság és a politika szereplőinek korábban két típusa jelentkezett, nagyrészt belőlük állt a régi uralkodó elit, amely megadta ennek a negyedszázados országromlásnak az arculatát és az irányát. A politikában a közérthető, már széles körben használatos kifejezésekkel, a „pancserek” után jöttek a „ragadozók”, vidékies tájszólásban a „gengszterek”. A pancser politikus állandóan körkörösen egyeztet, de semmilyen határozott döntésre, távlatos megoldásra se jut a kaotikus, zűrzavaros demokráciában. A ragadozó típus viszont csak a saját csupasz érdekeit követi, amikor „foglyul ejti” az államot és az állami-politikai kényszerek eszközrendszerével fosztogatja az állampolgárt. Ezért egy jól szervezett banda élén gyors és határozott döntéseket hoz, mielőtt még átlátná szakmailag, hogy miről is van szó, hiszen soha sem egyeztet senkivel. A pancserek és ragadozók voltak szívesek az elmúlt negyedszázad alatt a magyar gazdaságot együttesen mély válságba juttatni.

 

Egyfelől a pancserek neoliberális lobogók alatt, „éljen a piac – kapja, aki marja” csatakiáltással egyedül, vagy legalábbis kis csoportokban vadásztak, s akár egymást is levadászták, ha már túlságosan zavaró volt a konkurencia. Másfelől a nagy ragadozók ókonzervatív zászlók alatt, „az állam mi vagyunk – lopni itt történelmi jogunk” csatakiáltással nagy csoportokban és igen szervezetten, hatékonyan vadásztak, és mindig a vezér osztotta fel a zsákmányt, aki egyben korlátozta is a csoporton belüli koncért való versengést. Nem igazán meglepő tehát, hogy igen erős a korreláció a politika és a gazdasági élet főszereplőinek két típusa között, de az sem, hogy a pancserek két évtizede után a csoportos nagyragadozók kerekedtek felül, bár most már ennek a jó világnak is vége, mert alkonyulatkor a szemünk láttára folyik a még megmaradt koncok feletti marakodás.

 

Az állatmesék után a napi politika nyelvére váltva, igazuk van a tüntető tömegeknek abban, hogy a csoportos ragadozók világa után nem egy vonzó perspektíva a pancserek világát viszontlátni, azaz a Fidesz világ után az 1989-et követő korszakhoz visszatérni, bármilyen fontos is számunkra a demokratikus jogállamiság. Hiszen 1989 után történelmileg újra „utat tévesztettünk”, és nem ennek az úttévesztésnek a második kiadását kívánja az utca embere, amikor a Fidesz egypárt-rendszeréből már elege van. Ám az elmúlt negyedszázad érdemi elutasítása és annak differenciált szemlélete szükségképpen együtt jár. A régi baloldal teremtett ugyan értéket azzal, hogy létrehozta a formális demokrácia intézményrendszerét, de mivel nem töltötte meg azt valódi társadalmi-gazdasági tartalommal, ezért nem hozott létre fenntartható demokráciát és tartós társadalmi haladást. A formális demokrácia önmagában puszta homlokzattá, paravánná vált, ami mögött rejtve lejátszódott a politika és a gazdaság vadházassága. Ezért egy idő után a homlokzat is omladozni kezdett és az utóbbi években feltárult a népség és katonaság számára az oligarchák agresszív világa. Az ország elszegényedése és hanyatlása is nyilvánvalóvá vált, nem csoda hát, hogy ezt a kiüresedett demokráciát nem tudták és akarták az emberek megvédeni, és a kisebbség többsége a növekvő bizonytalanságtól megrémülve ebben a zűrzavaros demokráciában az önsorsrontás égbeszökő eseteként a vezér-demokrácia biztonságára szavazott, most pedig már majd mindenkire hajlandó szavazni, aki nem emlékezteti őket az eltékozolt negyedszázadra.

 

Vannak hasznos közhelyek, hiszen mélységesen igaz, hogy sem a differenciátlan elit-ellenesség és párt-ellenesség, vagy a politika szennyes mivoltának hangoztatása, sem a civil társadalom spontaneitásának túlbecsülése, vagy a társadalmi mozgalmak erejének-lendületének mitizálása nem vezet sehova. De a konkrét igazság a mai konkrét helyzetben mégiscsak az, hogy negyedszázad után a korábbi pártrendszer végérvényesen elavult és a párt-elitek kiöregedtek, ezért most társadalmi és politikai korszakváltásra van szükség. Mindent nagyon elölről kell kezdeni, sajnálatosan kevés folytonossággal a demokratikus szervezetekben és a hiteles személyekben, ha érdemi változást és nem további pangást-stagnálást akarunk. Kétségtelen, hogy a jövő történészei be fogják mutatni az elmúlt negyedszázad számos vívmányát és méltatni fogják becsületes, pozitív szereplőit is, de ez most nem az elmúlt negyedszázad, a „rendszerváltás” ünneplésének ideje. Most a korszakváltás idejét éljük, és nem szabad elmaszatolni a korszakhatárt azzal, hogy kattogtatjuk az egyrészt-másrészt érvelést. Persze, hogy élesen meg kell különböztetni a 2010 előtti és utáni időket, ám az elmúlt negyedszázad kedvesen-lassan hanyatló világa mégiscsak szükségképpen a Fidesz-világ zuhanórepülésébe torkollott.

 

Ezért nyilvánvaló, hogy most a korszakváltásnál, a szenilizált fideszes elit roskadozó hatalma idején az egész korábbi történelmi időszakot a maga szerves egységében kell látni, mert csak úgy lehet túllépni rajta. Azok, akik folyton azzal az érvrendszerrel hadonásznak, hogy mekkora a különbség a „demokrata” pancserek és az „autokrata” ragadozók között, mostanság éppen a lényeget fedik el, azt, hogy már 2010 előtt is utat tévesztettünk és nincs oda visszatérés, mert az előző korszak történelmi zsákutca volt, ezért nem folytatható.

 

Az elmúlt negyedszázad alatt a teljes politikai elit kudarcot vallott az európai felzárkózásban, a szoftverje-világlátása elavult, a küldetése-megbízatása lejárt, a szereplői pedig politikailag reménytelenül elöregedtek. Nap-nap után látszik, hogy már képtelenek a gyorsan átalakuló társadalommal párbeszédet folytatni, az utcán tiltakozó fiatalok világát pedig még kevésbé ismerik, mint a Hold túlsó oldalát. A régi politikai elit már régen nem ért semmit a mai világból és nem hajlandó szembenézni a maga felhalmozott hibáival, azzal a stratégiai úttévesztéssel, ami előkészítette a demokrácia végelgyengülését, az orbáni hatalomátvételt, majd a Kazahsztánig való lecsúszást. Ehelyett mindenki a maga törmelék pozícióit védelmezi, a baloldalon egyre csak azzal a felháborodással házal a médiában, hogy a fiatalok bántják a 25 évet, pedig az mégiscsak szebb volt, jobb volt, mert legalább formális demokrácia volt. A ballib ellenzéknek mindmáig az a fő érve, hogy szégyenlősebben szólva „kevésbé rosszak voltunk”, nyíltabban kimondva „kevesebbet loptunk” (tisztelet a gyakori kivételnek). De ez már semmit se mond a negyven éven aluliaknak, és mindig a belépő generációknak van igazuk, mert ők a következő korszak főszereplői.

 

A jelenlegi elméleti zavart persze felfokozza a fragmentált közvélemény csapdája is, az elszigetelt, poszt-párti értelmiségi csapatok versengése, és önértelmezéseinek mantrázó ismételgetése. De még a leginkább tiszteletre méltó, gyakran hallott jogállami diskurzus is csapdahelyzetet teremt, mert visszavetítve nem ad magyarázatot a történelmi úttévesztésre. Előre vetítve pedig újra a jól ismert zsákutcába invitál, mert önmagában véve nem adhat választ a magyar társadalom újraegyesítésére és az európai főútvonalra való versenyképes visszatérésre. A baloldal számos fáradt arcú, hitelét vesztett politikusai fel s alá rohangálva, ádázul védik a kiüresedett demokrácia és az európai lecsúszás 20 évét. De az nem tesz az elvesztegetett két évtized fölé glóriát, hogy akkor még megvolt a formális demokrácia intézményrendszere, amit a Fidesz 2010 után lerombolt, de még az sem, hogy ez a futóhomokra épített fideszes Patyomkin-világ is összeomlott. Ez a mellébeszélés csak gyenge kísérlet arra, hogy magyarázzák a bizonyítványukat és eltüntessék azt a legitimációs szakadékot, ami őket a 25 alatt felnőtt, frusztrált fiatal nemzedéktől elválasztja. Lényegében és érdemben a 20 év alatt se közeledtünk Európához, hanem inkább távolodtunk tőle. Nem itt van a helye annak, hogy ezeket a mutatókat felsoroljuk, elég annyi, hogy negyedszázad után semmi sem valósult meg az álmainkból. Az IMF negyedszázadot átfogó értékelése szerint még a nálunk fejletlenebb országok is elmentek mellettünk, és az EU tagállamainak sorában fokozatosan a legvégére, Bulgária és Románia szintjére csúsztunk vissza. Joggal vetik fel a fiatal, most belépő nemzedék képviselői, hogy elvették tőlük a jövőjüket és a magyar társadalom kétségbeesett távlatvesztésével, mélységes csalódásával és a Nyugattól való távolodás újabb történelmi traumájával akarva-akaratlan mégiscsak előkészítették a Fidesz „fél-ázsiai” uralmát.

 

 

A „hiúság vására”, a régi elit látványos kudarca a 2014-ben lezajlott három választás volt. Az önsorsrontó baloldali belháború csak veszteseket hozott, nyerteseket nem. A régi baloldal a saját belháborúja következtében még az együttesen mögötte álló szavazótábor támogatását se tudta megszerezni, nemhogy az együttes fellépés révén azt megnövelte volna. Az MSZP-nek már 2009-2010-ben egy erős üzenetet kellett volna küldenie a lakosságnak, hogy belátja szerepét az úttévesztésben és átlátja a történelmi paradigmaváltás szükségességét. Ehelyett a párt egymást követő vezetői elmaszatolták a korszakváltást és benne a maguk felelősségét, s többnyire semmitmondó általánosságokkal és rutinszerű kongresszusi határozatokkal dolgozták le a múlttal való szembenézést. A választások előtt az MSZP akkori vezetése beült a parlamenti mentőcsónakba és cserbenhagyta a süllyedő hajót, a párttagságot és az egész baloldali szavazótábort. A választások alatt és után a pártvezetés kicsinyes pozíció-harcokat folytatott a párton belül és kívül, amivel sikerült tovább rontani a támogatottságát és a többi baloldali párthoz való viszonyát, bár a közös esélyek rongálásához a többiek is lelkesen csatlakoztak. Az MSZP – a többi baloldali párthoz hasonlóan – többnyire elevickél a kurrens ügyek között, elvegetál kis lépésekkel, „vagy bejön, vagy nem” alapon, ahelyett, hogy a korszakváltás alapvető kérdéseivel szembenézve új narratívát és alternatívát kínálna. Ám az MSZP esetében ez az önáltatás magasiskolája is, hiszen úgy vélekednek, hogy „mégiscsak mi vagyunk a legnagyobb baloldali-ellenzéki párt, hová is fordulhatna a tisztelt magyar választópolgár?” Így párt a régi üzeneteivel egy időre még elkínlódik, és alacsony szinten konszolidálódik, de nem vette a fáradságot a „megújulásra”, hiszen a választásokon egyszer majd mégiscsak visszalendül az inga, addig csupán türelmesen várni kell. Ez persze nem működik, és a megújulás egyébként már elkoptatott kifejezés, ehelyett is már mást kellene mondani, hogy megértsék egymást azok, akiknek már elegük van nemcsak a Fideszből, hanem az elmúlt 25 évből is. De az sem segít, ha a DK módjára harsány jelszavakkal és hetenként menetrendszerűen érkező kezdeményezésekkel pótolják az új baloldali politikai perspektívát, mert a megfáradt szavak helyett is új politikai nyelv kell, friss kifejezésekkel és szólító-szavakkal.

 

Manapság még minden demokratikus párt csak a régi kottából a régi nótát fújja, néha az Együtt és a PM próbálgat mást, de csendesen és bizonytalanul. Így aztán az elmúlt félévben az ellenzék újraszervezése, a társadalmi ellenállás kiépítése, az új perspektívák-narratívák felvázolása helyett maradt az intellektuális sivatag és a dübörgő provincializmus. A demokratikus ellenzék pártjai a saját helyzetüket is a Fidesz szemüvegén keresztül nézték és annak a kategóriáiban gondolták végig. Számos tekintetben a Fidesz által megálmodott „őfelsége ellenzéke” marginális szerepbe sodródtak, és ha nem vigyáznak, akkor végleg a politikai homokozóba kerülnek. Markánsan új perspektíva, új politikai nyelvezet és hitelképes arcok híján eddig nem sikerült a nagy tömegek számára áttörni a kognitív disszonancia falát, hogy megtörténhessen a szerteágazó érdekek konfliktusából a progresszív érdekek egyesítése, a többi társadalmi csoport érdeksérelmeinek befogadása és a közös nevezők kialakítása. Pedig a fiatalok jövőjének felélése, a középosztály tönkremenetele és a vérlázító szegénység növekedése már-már evidencia a magyar társadalom nagy többsége számára, és erre a történelmi rádöbbenésre a társadalmi reform-koalíció felépíthető lenne. A Fidesz csak álságos és kétséges legitimációt épített fel magának, a pártokba dermedt demokratikus ellenzék eddig mégsem tudta széttörni, bár 2015 elején már belülről beomlani látszik a rendszer.

 

A reform-koalíció kiindulópontja már adott, hiszen már szinte mindenki kívülről fújja Fidesz világ hosszú bűnlistáját, mivel az önkényes és dilettáns kormányzás napjainkra már meghozta az uniós versenyképesség és felzárkózás látványos kudarcát. Eloszlani látszik a sikerpropaganda fideszes mákonya, mint a politikai diskurzus gyarmatosítása, a politikai köznyelv meghódítása és meghamisítása, s vele a kormányzati média uralma és a demokratikus közélet visszaszorítása. Mindinkább komédiába fordul a 19. századi nacionalizmus szótárának felújítása, a nemzeti emlékezés politikája, mint a „szebb múltat” mozgalom a múlt meghamisítására és a legrosszabb történelmi tradíciók mozgósítására. Hitelét veszti a könnyen fogyasztható történelmi mákony, mint Trianon állandó emlegetése a Nyugat alkonya mítoszával és a dühös provincializmussal kombinálva. Szertefoszlott a politikai részvétel illúziója is a nemzeti konzultációk sorozatával, akárcsak az apátiába kergetés választásoknál a távlatok-lehetőségek elvételével, ami a mozgósításos ál-civil hálózatoknak és helyi-személyi függési rendszereknek adta át a helyét.

 

Már erősen dübörög a magyar médiában a fideszes elit mély korrupciójának témája, hiszen egyfelől a csoportos ragadozók már nyíltan fosztogatnak és az új oligarchák kérkednek is a vagyonukkal, másfelől a Fidesz világának intézményi vas-traverzeiben már a publikum számára is jól láthatóan kiépült a klientúra rendszer, hiszen az Orbán-Simicska háborúban a múltra mutogatva ezt a kormány maga fedi fel. A klientúra-hálózatok rendszerének teljes kiépítésével az állami kényszer eszközeivel való előnyhöz juttatás a politikai rendszer lényegévé vált. A személycserék egymást követő hullámai révén a kormányzati szinten végbement a szaktudás és hozzáértés látványos ledegradálása, amelynek szembeszökő példája egy futballcsapat hatalomátvétele a volt Külügyminisztériumban. Ha így megy tovább a fideszes elittel megtömött kormányzatban, akkor nemcsak Európa szegényháza irányába haladunk majd, hanem rövidesen már az európai bolondok háza címet is megpályázhatjuk az EU-ban.

 

A Fidesz hártyavékony legitimációja, a megengedő-beletörődő, passzivitásba-apátiába hajló konszenzus megroppant, bár még nem kezdődött el az érdemi párbeszéd az intézményi státusukra oly büszke pártok és a tarkabarka, belsőleg is mélyen megosztott, „tüntetéses” társadalmi mozgalmak között. Az utcára sereglő fiatalok joggal követeltek a régi elit politikusaitól több alázatot és belátást az évtizedes úttévesztés után, de még nem tapasztalhatták meg a feltáruló világ megértésének őszinte szándékát, csak a sérelmek, a „sértett ártatlanságok” áriáját és a törmelék pozíciók védelmét. A pártok világából sokan még most sem új, hiteles vezetőket, hanem vezért keresnek maguknak, akárcsak az új ellenzéknek, ezért a most kipattant társadalmi mozgalmaktól rögvest olyan távlatos programot várnak el, amilyen még nekik sincs.

 

A „tedd magad szabaddá” és „neki kell menni az államnak” még csak a tüntetések átmeneti jelszavai, amelyek felszabadíthatják a társadalmi mozgalmak energiáit egy részvételi forradalomban, ám még nem az új ellenzék programjai a korszakváltásra. Az ilyen demokratikus innovációktól évek óta hangos a nemzetközi politikai élet és a média, s bár a megszokott késéssel nálunk csak most kerültek napirendre, de végre megjöttek. A felező válság 2012-ben már kissé megingatta a Fidesz kiépülőben lévő uralmát, de a félelemből és gyengeségből fakadó apátia és a kormányzati média droghatása még felül tudott kerekedni az első válságon. 2016 már fenyegetően közel van, a hazugságból épített „katedrális” 2012-ben még újjáépíthető volt, de már roskadozik-omladozik, „ami van, széthull darabokra”. A jövő még nyitott, de elkezdődött már a hosszú menetelés az újabb korszakváltás felé.

 

Tapolca után sem kell még félreverni a harangokat, de az alternatívák már minden korábbinál élesebben kirajzolódtak. A centrális erőtér összeomlott és egy mítosz szétporlott, mert Orbán Viktor szereplése nem javított, hanem rontott a fideszes jelölt helyzetén. Általában pedig a szánalmas kormányzati hazudozásnak gyenge a hozama a gyalogmagyar félrevezetésében, mert manapság az uniós támogatások ügyében Brüsszelből tíz percen belül megjön a cáfolat. A Fidesz vezetése és szavazótábora most belenézhet a feltáruló jobbikos szakadékba és joggal támadhat tériszonya a látványtól. De biztos van a fideszes vezetők között is olyan, aki még képes a józan, racionális gondolkodásra, a szakadékba rohanás előtti lefékezésre, a „fél-ázsiai” őrület teljes elszabadulása előtt egy európai visszatérésre, egy mindenki által vágyott újrakezdésre.