„Tudod mit? Szerintem ez eléggé szarul van így. Van itthon egy kétéves gyerek, és igen, lázadok az ellen, hogy ha beteg (márpedig sokszor beteg), azonnal és természetesen tőlem várja a társadalom a lemondást. Nem a férjem, ő ugyanis azon kevesek közé tartozik, akinek eszébe jut, és férfiként képes ellátni egy beteg kétévest, sőt, szívesen teszi, szóval nem ő, hanem a munkáltatója. Férfi-munkavállaló ne menjen szabadságra a gyerek miatt. Oldja meg az anya, azaz én.
Vannak férfiak, akik ettől szenvednek. Múltkor olvastam egy beszámolót egy férfiról, akinek hiányzik, hogy a családjával lehessen, szeretne jobban bevonódni, csak hát a munkája nem engedi. Mert nem eshet ki egy pici pénz sem.
Szóval nem lehet, hogy mégis volna min változtatni?
Először is talán azt fogadd el, hogy ebben a kérdésben biológiai adottságaidnál fogva, valamint az ebből eredő tapasztalathiány miatt egyszerűen nem lehet igazad. Ne sajnáld, helyzeti előny. Ennyire jó nőnek lenni. Aztán meg gondolkozz azon, hogy te, férfiként, hogy tudnál segíteni. És beszélgess a kollégáiddal is erről (remélem vannak köztük nők, mert ez sem minden szerkesztőségre igaz). Aztán csináljuk azt, hogy egyenlő lehetőségeket és béreket követelünk. Nem Te, András, és én, Alinda, hanem mi nők és ti férfiak. Tüntessetek azért, hogy ugyanakkora béreket kapjatok, mint a mieink. Veletek fogunk tartani.”