Rendben, Réka, nem kapsz virágot nőnapra!

Drága Réka!

Olvastam leveled, és mit mondjak, nagyon köszönöm. Jó, hogy időben szóltál, nem vettem még meg a neked szánt csokrot, sem a félárú múzeumjegyet.

Most akkor nem is fogom. Mert közölted: nem kéred.

Azt is megírtad szerencsére, mit kérsz nőnapra. Azaz dehogy kérsz, öntudatos nő nem kér, s te öntudatos nő vagy. Te tehát: akarsz. Te ráadásul egyenlőséget akarsz. 

Az egyenlőséggel, Réka, az a baj, hogy nem kapható virágboltban, sem a múzeum jegypénztárában. Így aztán most egyenlőséged sem lesz meg virágod sem. Szomorú.

Réka, egy kis ajándékot azért kapsz tőlem mégis. Nem mintha bejönne ez a nőnapi cucc, az anyák napját bírom az orgonaágas énekkel, ezt a nemzetközi nőnapot én sem nagyon. Szóval nem ezért kapod, hanem: csak.

Az ajándék pedig egy mondat. Ez: van igazság abban, amit írtál.  Nem sok, de van. (Kicsi ajándék.)

„Nemrégiben a korábban létezett méltányossági ápolási járadékot is megszüntette a kormány, ilyenformán a beteg családtagot ápoló, ezért munkát vállalni nem tudó emberek − túlnyomó többségük nő − nemhogy pénzt nem kapnak ezért a láthatatlan munkáért, hanem a munkaéveikbe sem számít már bele ez az időszak a nyugdíjszámításnál.”

Abban igazad van, hogy ez gond. Az is, hogy az alkotmány kötelezővé teszi a szülők ápolását – s ha ez kötelesség, nyilván nem lehet nem elismerni munkaként.

A baj a te mozgalmár, a te örök -ista hozzáállásoddal az, hogy úgy teszel, mintha szándékosan a nők ellen hoznák a szabályokat. Mert utálják a nőket. Hát nem. Még csak nem is lenne kifizetődő: több nő van, mint férfi, a választójog meg egyenlő.

Vannak döntések, amelyek kellemetlenül érintenek embereket. A családtagját ápoló férfit éppen olyan kellemetlenül érintik, mint a nőt. A döntés nem tesz különbséget.

A rosszabbul fizetett nők témája is jogos akkor, amikor ugyanazért a munkáért kevesebbet kapnak, mint egy férfi − ez tényleg felháborító. De hol is van ilyen? A közalkalmazotti bértáblában (s nyilván az állami szektor az, amelyben az állam a legtöbbet tudja tenni) nem látok olyat, hogy női fizu, pasi fizu. Egyenlőség van. Az államigazgatás pedig tele van vezető pozícióban lévő asszonyokkal. Tudás, rátermettség, kapcsolati háló − ezek szoktak szerepet játszani, nem a nem. Vagy Vida Ildikó férfi tán? A temérdek osztályvezető, főosztályvezető, kabinetfőnök... Hadd ne soroljam őket név szerint! A céges világban persze a munkaadó azt akarja, hogy megbízható munkaereje legyen, akinek első a cég. Ha anya vagy, és te anya vagy, pontosan tudod, hogy nincs az a cég, amely előrevalóbb lenne a kölöknél. Ez szül sokszor természetes érdekellentétet. Állam bácsi azonban megteszi, amit megtehet: tiltja az ilyen adatok utáni érdeklődést a munkainterjún.

Ha tehát fontos, hogy a valóság is ilyen legyen (és igen, fontos), akkor tessék tenni is valamit! Ezt sajnos nem várhatod a férfiaktól: rólam elég nehezen hiszik el, hogy nő vagyok. Hiába megyek állásinterjúra, nem kérdezik meg tőlem, mikor akarok szülni. (Pedig, mint Loretta óta tudjuk, nekem is megvan hozzá a jogom.)

Te viszont, Réka, nyugodtan elmehetsz állásinterjúkra diktafonnal, mozgalmat is összehozhatsz erre csupa-csupa büszke nő részvételével, aztán sorra buktathatjátok le a kismanók után érdeklődő, hájas, rohadt kapitalistákat.

Ha beleteszed a munkát, érhetsz el eredményt is akár. Éppen azért, mert az állam keményen tiltja, hogy a gyereked után érdeklődjön a reménybeli munkaadód. Az a nőgyűlölő magyar állam, az.

„Igaz, hogy a (rosszabbul) fizetett munkáink mellett második műszakban háztartást vezetünk és gyereket nevelünk, és a harmadikban meg összerakunk ilyen »nő«-nek nevezett mesterséges termékeket, mert úgy, ahogy vagyunk, nem felelünk meg a társadalmi elvárásoknak. Istenem, mennyi alvásidőt vett el tőlem az epilálás a röpke harminc évem alatt!”

Nos, Réka, sosem kértelek rá, hogy epilálj. Szabad vagy! Ne epilálj, ha nem akarsz!

Tudod, kicsit el vagy tévedve. Nem azért epilálsz, mert a társadalom kötelez rá. Nem azért kell megfelelned, mert tömlöcbe vetnek a hímsovén pribékek, ha nem teszed. Csupán azért, mert meg akarsz felelni. Ha nem akarsz tetszeni az epilálást elváróknak, hát nem epilálsz. Szíved joga. De te, Réka, tetszeni akarsz.

Ha meg nem sikerül, szomorú vagy. Mindenki így van ezzel. Férfiak is. Ilyenkor viszont érdemes magadba nézni. Persze jó a nagybötűs Társasalomra mutogatni. Pont olyan, mint szidni az Istent – bottal biztosan nem üt vissza. Azért azonban, ha nem találsz olyan férfit, aki megbecsül, segít neked, elfogad olyannak, amilyen vagy, ne hibáztasd a társadalmat. És ne általánosíts! Vannak, akik találnak. Az is lehet, hogy csak mázlijuk van. És az is biztos, hogy nem mindenkinek van mázlija. Az élet nem igazságos. És nem is mér egyenlően. Még akkor sem, ha elvileg nem a nemek alapján dönt az állam, vagy annak képviselője, gyakran igen.

Van, hogy emiatt nők járnak rosszul, van, hogy férfiak. Az például, hogy válás esetén a gyereket kvázi automatikusan az anyának ítélik, bevett gyakorlat, nem törvényi alapon áll, hanem csak így döntenek. Ilyenkor éppen jól jön, hogy nő vagy.

„A gyes összege értelmezhetetlenül alacsony, a családi pótlék egy vicc. A gyermeknevelést támogató juttatásokat a kormány átcsoportosította a többet keresőkhöz, azaz az apákhoz. Ezzel is növekszik a nők gazdasági kiszolgáltatottsága.”

Nem, Réka. Nem az apához, legfeljebb a jobban keresőhöz csoportosították a pénzt – bár mióta a járulékokra is vonatkozik a családi adókedvezmény, egy és két gyerek esetén a minimálbér is elég a teljes kedvezmény érvényesítéséhez. A jól kereső nő és közepesen kereső férfi párosnál e szerint a férfi kiszolgáltatottsága nő, persze akkor, ha a te axiómádat elfogadjuk. Azt, hogy a nő és a férfi természetes ellensége egymásnak. Hogy ha szabad akaratukból együtt élnek, akkor is ellenségek, nem társak. (Miért lenne ilyen perverz ennyi ember, hogy az ellenségével él?)

„Kevesebbet keresünk, sokkal többet dolgozunk, és az általunk elvégzett extra munka nagyjáért − amilyenek a gyermeknevelés, a házimunka és a családtagok gondozása − egy büdös fillért nem kapunk.”

Ez, ez a többesszám a bajom az írásoddal. Meg az egész feminista hozzáállásoddal. Az, hogy a nők nevében beszélsz, csupán azért, mert nőneműnek születtél. Holott te senkinek és semminek nem vagy megbízott képviselője. Azt sem tudom, egyáltalán a feminista mozgalmárok nevében beszélhetsz-e. Hogy a nők nevében nem beszélhetsz, az egészen biztos. Te, aki annyira hiányolni szoktad a demokráciát, éppen azt felejted el, hogy annak lényege: megszerezni a mások képviseletére való jogot. Ezt te nem szerezted meg magadnak sosem.

Az sem jó, hogy erősítesz ezzel egy sztereotípiát. A hisztis nőét.

„Levittem a szemetet. Kiporszívóztam. És nem fizet érte az állam!!!!! Még nyugdíjat sem ad! Egyenlőséget!!!”

Hallottál már ilyet férfiaktól? Én még nem. És persze azért nem, mert vannak társadalmi szerepek. Ha egy férfi hisztizik, kiröhögik. Baj ez? Harcoljak a hisztizéshez való természetes jogomért? Követeljek hisztiegyenlőséget?

Nem fogok.

Egyrészt tényleg röhejes lenne. Ilyen béklyókban élek, bocs.

De még ha éjszakákat forgolódnék a társadalom által el nem ismert hisztijogom hiányától szenvedve, akkor sem beszélhetnék „a férfiak” nevében csupán azért, mert hímneműnek születtem.

Szerintem te se tedd „a nők” nevében.

Jövőre inkább fogadd el valakitől azt a virágot!