„A kommunista diktatúra hosszú évtizedei alapvetően rányomták bélyegüket az emberek hangulatára, átalakították a városképet, megszállták a mindennapokat és feszélyezetté tették a légkört. Mint minden zsarnokság, a kelet- és közép-európai kommunista egypártrendszerek is elnyomó apparátusok tucatjait működtették, amelyek a kezdeti nyílt és erőszakos repressziót követően fokozatosan oldódtak fel a társadalmakban és lettek az élet észrevétlen, de megkerülhetetlen részei. Az aktív repressziót egy passzív represszió, pontosabban a passziválás repressziója váltotta fel.
A pártállam monolitikus hatalmi tömbje eleve hozzájárult ahhoz, hogy az emberek egyedül, szeparáltan és magányosan érezzék magukat, amelyen nem segített – sőt valójában csak rontott – az, hogy kötelező volt különböző tömegmozgalmakhoz tartozni. A szabadság hiánya és a kötelező politikai-társadalmi programokon való részvétel kényszere együttesen oda vezetett, hogy az emberek kezdtek beletörődni az évtizedek óta kialakult helyzetbe. Azok a témák, amelyekről nem volt szabad nyilvánosan beszélni – mint a politikai rendőrség terrorja, a munkatáborok, a parasztság jogfosztása, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése, a demokrácia hiánya – lassanként el is felejtődtek, és egyfajta össztársadalmi elfojtásban részesültek. Ez szorongáshoz, öncenzúrához és más torzulásokhoz vezetett.”