Iszlám: a háború vagy a béke vallása?

„Az iszlám jogvallás, a jogalkotás pedig az írásos szövegek értelmezésén alapul. A VII-VIII. századi gyökerű írásokban azonban nincs és nem is lehet egyértelmű válasz az újonnan felmerülő kérdésekre. Arra tehát, hogy mi a helyes és mi a helytelen, analógiákon keresztül születik meg a válasz. A példa okáért, a Korán nem az alkoholt, hanem a datolyapárlatot tiltja. Miután azonban a sör, rum, whisky részegítő hatásában hasonlít a datolyapárlatra, mindegyik fogyasztása tilos. Az analogikus megközelítés azonban sokszor már-már költői szabadságú értelmezéseket eredményez. Így születnek olykor igencsak merész nyilatkozatok békéről és háborúról is. A társadalmi, gazdasági politikai struktúrákba beágyazott csoportoknál ez nem okoz galibát. A gond jellemzően a perifériákon van.

Persze ott sem mindig. Vannak olyan iszlamisták, akik noha nem szimpatizálnak az aktuális kormányzattal, a békés egymás mellett élést vallási magyarázatokkal legitimálják. Közkedvelt analógiájuk szerint az aktuális helyzet arra az időre emlékeztet, amikor Mohamed próféta színre lépett Mekka városában. Tehát – ahogy a próféta is tette – a hívőnek politizálás vagy bármilyen harc helyett a belső hitére kell koncentrálnia. A dzsihádisták – többek közt az al-Kaida vagy az Iszlám Állam radikálisai – ellenben úgy gondolják, hogy a jelenlegi kor ahhoz a korhoz hasonló, amikor Mohamed Mekkát elhagyva Medinában telepedett le és háborút indított a bálványimádó mekkaiak ellen. Az analógia szerint mekkaiak mai megfelelői a nyugati és muszlim kormányok, társadalmak, ezért fel kell lépni ellenük. A fellépés mértéke szintén analogikus. Míg egyes dzsihádisták szerint – ahogy a próféta is megtiltotta »gyermekek, nők, öregek meggyilkolását, valamint fák kivágását«, úgy – ma sem megengedett a civil áldozat. Más dzsihádisták ellenben még atomfegyver bevetését is igazoltnak látják. Az ő analógiájuk szerint, egyik csatájában Mohamed katapultot használt, amely az akkori világ legerősebb fegyvere volt, és miután a mai világ legerősebb fegyvere az atombomba, úgy annak bevetése is legitim.

Igazán radikális vélemények leginkább a szent szövegek által egyáltalán nem szabályozott kérdésekben születnek. Miután az iszlám kezdetei óta mindig többségből kormányzott, számos konkrét szabály van az akkor ismert kisebbségek, a zsidók és a keresztények státuszára, a velük való bánásmódra nézve. Arra viszont már nincs utalás, hogy mi a helyzet a később kialakult, vagy akkor még nem ismert szekták, irányzatok esetében, mint például a drúzok vagy az Iszlám Állam által nemrég elűzött jazídik. Ilyenkor rendszerint politikai érdekeken múlik, hogy mely irányzat lesz elfogadott és ki ellen hirdetnek harcot. Többek közt ez az egyik magyarázata annak, hogy a szalafita és síita vallástudók miként vádolják egymást kölcsönösen »eretnekséggel«. Ha ugyanis egy csoport kiesik az ummából, akkor jogossá válik ellene a fellépés. A háttérben azonban elsősorban politikai és gazdasági rivalizálás húzódik meg.”

Sayfo Omar teljes írása az aktuális Demokrata hetilapban olvasható.