Úti cél: Magyar Népköztársaság

„Hogyan jöttek Magyarországra?

Politikai menekültként. Uruguayban a kommunista párt aktivistái voltunk, a férjem a vendéglátó ipari szakszervezet főtitkára volt. De 1973-ban jött a katonai puccs, és a férjem illegalitásba kényszerült. Nem volt lehetősége dolgozni, az utcára kimenni is veszélyes volt. Egyszer aztán elkapták a rendőrök és 93 napra börtönbe került. Szerencsére a család segítségével és sok utánajárással sikerült kiszabadítani, de tudtuk, hogy ha még egyszer beviszik, nem fogják elengedni. Ez volt 1974-ben. 1975-től a túlélésre rendezkedtünk be. Én eredetileg filozófia tanár vagyok, de a puccs után kirúgtak. Egy gyár konyháján dolgoztam, mikor a főnök reggel tízkor hozatott velem egy kávét, leültetett és elém rakott egy papírt. Feketelista volt, azoknak az embereknek a neveivel, akik a rendszer ellenségeinek számítottak. Az én nevem is köztük volt. Kérdeztem, hogy most mi lesz. Rám nézett és azt mondta: »Linita, ha tehetik, meneküljenek!« (…)

Miért pont Magyarországra esett a választás?

Először is el kellett döntenünk, hogy szocialista vagy kapitalista országba akarunk-e menni. Azt gondoltuk, kommunistaként jobban tudnánk boldogulni egy szocialista országban. Három ilyen volt a listán: Kuba, NDK és Magyarország. A kubaiak nagyon mások, mint mi, a németektől pedig azt gondoltam, túl hidegek. Magyarország ideálisnak tűnt. Ráadásul a férjem egyszer már járt itt azelőtt. Budapest, a Parlament – mondta – gyönyörű, mint egy mesevilág. Elképzeltük, hogy ez egy paradicsom lesz. Voltak illúzióink, hogy ebben a társadalomban minden rendben van, hogy mindenki elégedett. Pedig a valóságban nem volt minden rendben és nem volt mindenki elégedett.

Milyen volt a valóság?

Voltak csalódások, ugyanakkor nagyon sok pozitív dolog is. Mikor megérkeztünk Székesfehérvárra, egy három háztömbből álló bérházban laktunk. A lakás, amit kaptunk nagyon szép volt, mindennel fel volt szerelve. Körülöttünk csak chilei menekültek voltak, mi voltunk az egyetlen uruguayi család. Három hónapig nem kellett dolgoznunk, addig havonta kaptunk valamennyi pénzt. Ezt a három hónapot arra adták, hogy kicsit beletanuljunk az itteni dolgokba, ismerkedjünk a nyelvvel, és hogy a gyerekeknek is tudjunk segíteni, mert ők egyből magyar iskolába kerültek. De mi a férjemmel egy hónap után dolgozni szerettünk volna. Ő elment egy ottani szállodába és egyből felvették pincérnek, én pedig egy tolmáccsal elmentem a városi tanácshoz, hogy szeretnék dolgozni. Kérdezték, mi az eredeti foglalkozásom, mondtam, tanárnő. Azt válaszolták, rendben, találnak majd nekem megfelelő munkát. Pár nap múlva szóltak, hogy lenne munka egy óvodában. Kérdeztem, hogy nem lesz-e probléma, hogy nem beszélem a nyelvet. Azt mondták nem, mert én leszek a takarítónő… Nem arról van szó, hogy lenézem ezt a munkát, de úgy éreztem ez nem nekem való. Arra gondoltam, ahogy a férjemnek, úgy nekem is magamnak kellene munka után nézni. Velünk szemben volt egy alumíniumgyár, reméltem, ott biztos van valami munka. Bementem a tolmáccsal és mondták, hogy igen, van munka. A dolgozók kártyáit kellett perforálni. Igen, ezt tudnám csinálni! – mondtam, és elvállaltam. Nagyon jó munka volt, gyorsan dolgoztam, így prémiumot is kaptam. De mi volt a probléma? Egy idő után már érteni kezdtem a magyar szövegeket. Láttam, hogy ki mennyit dolgozik, és mennyi pénzt visz haza. Amikor a gyár elkezdett deficitet termelni, feltűnt, hogy a vezetőség ennek ellenére is nagyon magas prémiumokat kap. Azt gondoltam, ez így nincs jól. Ha a gyár veszteséges, akkor nem lehet prémiumot adni nem csak nekik, senkinek sem. Pláne ennyire magasat. Ezt elmondtam egy chilei kolléganőmnek, akivel együtt lyukasztottuk a kártyákat, és ő azt mondta: »Linita, nem szabad olvasni, csak lyukasztani kell, és semmi mást!«. Erre mondtam, hogy nem, én a párttitkárral akarok beszélni, mert itt egy nagy hiba van. Közben a főnökünk meghallotta, hogy vitatkozunk, odajött és megkérdezte, hogy mi a baj. Én elmondtam, erre ő azt mondta, köszöni szépen, de ezek az adatok szigorúan bizalmasak, és úgy is kezeljem őket. Utólag visszagondolva elég naiv voltam.”