Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
Legalább a kilencvenes évek eleje óta tudjuk, hogy köztelevízióra nem nagyon van szükség, azazhogy abban a formájában, ahogyan létezik, egészen biztosan nincsen.
„(Miért van szükség a köztévében a borzalmas Harsányi Leventére vagy Papp Gergőre?)
Tényleg nem tudom. Két ötletem van, de ezeket kevésnek érzem. Az egyik: minél több az elágazás a labirintusban, annál simább ügy kitologatni a kapukon a kötegekkel megpakolt talicskákat. A másik: lehet velük szopatni – annyira, amennyire – a többi tévét, amik a piacról élnek. El lehet venni tőlük műsorokat és hirdetőket. Ennyi elég?
A kilencvenes évek eleje óta tudjuk, mit kellene csinálni a köztelevízióval. Vagyis: két iskola van. Az egyik szerint le kéne rombolni és be kéne hinteni a helyét sóval. Nekem a másik rokonszenvesebb: nekem az a kis unalmas és kulturált Duna Tv kéne csak. Kulturális és kisebbségi műsorokkal, sporttal, minimális hírszolgáltatással, fasza filmekkel, reklámok nélkül. Olyasmivel, amit a kereskedelmi tévézéstől hiába is várnánk. Nem vág a profiljukba.
Ennyi kéne, semmi több, és ez nem kerülne sokba. Ennyi – amire bőven megérett az idő, konkrétan azért, amit írtam. A köztévé fegyvernek már nem hatásos, hanem röhejes. Senki nem hisz neki. Másnak hisznek. Más tévéknek, más újságoknak, az internetnek. Ma már ott tartunk, hogy a köztévének annyira sem hisznek, mint Kádár János idejében. Hiszen még akkor is volt Hofi Géza. A mostaniba csak a fáradt Fábry Sándor jut, meg rengeteg magyar futball, plusz – habnak a tortára – Rákay Fülöp és az eurovíziós giccsfesztivál.”