És akkor mi van, ha Putyin pénzeli a szélsőjobbot?

„Spontán persze azt mondanám: igen, aggasztó, hogy a mostanában illiberális demokráciának is nevezett, konkrétan fasisztoid elnyomást gyakorló nagyhatalom szövetségre lépjen olyan európai pártokkal, amelyek szintén minimum kirekesztő hajlamúak. De máris hallom a kedves jobboldali olvasók méltatlankodását, és persze a vérbeli liberálisok figyelmeztetését: vajon nemcsak az zavar, hogy a politikai paletta másik csücskéhez húz a szívem? Vajon akkor is tiltakoznék-e, ha »szélsőséges jogvédőket, uszító feministákat, baloldali és zöld ultrákat« pénzelne a külföld?

Továbbá kritizálhatom-e joggal Putyin geopolitikai stratégáját, ha közben a nyugati országok és mondjuk az USA szoftabb és nyíltabb beavatkozásait humanitárius, preventív, igazságosztó vagy – ha tényleg egyik sem működik – pusztán reálpolitikai célkitűzéseivel igazolom? Talán nincs éppen annyi joga Moszkvának, Teheránnak vagy a nemzetközi színtéren egyre nagyobb befolyást vásárló arab államoknak, hogy a hatalmi pozícióépítés részeként politikai beruházásokat is véghez vigyenek? Talán a Nyugat nem ezt teszi, és nem vált oly gyakran felelőssé az emberi jogokról szóló szép szólamok terjesztése mellett, a generációk életét megkeserítő tragédiákért a dél- és közép-amerikai kontinensen, vagy Afrika és Ázsia »reménytelennek« nyilvánított zugaiban?

Talán a demokrácia hívei nem öltek milliókat »szélsőségesek« támogatásába Afganisztánban vagy mondjuk Nicaraguában? Talán ma már nem fordul elő, hogy a volt gyarmattartók reakciós és illiberális féldiktatúrák fennmaradása felett őrködnek, nehogy ismeretlen forradalmárok osszák újra a business as usual lapjait? És ha a fentiekre találunk mentséget, miért ne szemlélhetnénk »objektíven« Vlagyimir Putyin geopolitikai stratégiáját is? Horribile dictu, az USA magyarországi demokráciát segítő programjainak talán nem volt ideológiai alapozottsága? ()

Ha a nemzeti szuverenitás felkent jobboldali rétorai nem is zavartatják magukat a keleti kapcsolatokból csurranó-cseppenő juttatások miatt, én úgy képzelem, hogy egy politikai pártnak el kellene magát tudnia tartani »hazai erőforrásokból«. Ha tagsága, szimpatizánsai, az állami támogatás és a legálisan fedezhető kölcsönök nem elégítik ki szükségleteit, akkor a törvényi szabályozás megváltoztatásáért kell küzdeni és az állampolgárokat meggyőzni az önfinanszírozás fontosságáról. A politikai pártok működésének szabályozásai és valódi kompetenciákkal való ellenőrzése folyamatos invenciót kíván, ahogy azt a külföldi botrányok is mutatják. Franciaországban pl. Nicolas Sarkozy legutóbbi, vesztes kampányával kapcsolatban merült fel az illegális finanszírozás komoly gyanúja – azaz a pártok és a kormányzó erők gazdálkodása még egy jól bejáratott demokráciában is folyamatos felügyeletet, és ha szükséges, az ellenőrző mechanizmus korrekcióját igényli. De hogyan higgyük el, hogy a rendszerkritikus erők valóban azon lesznek, hogy a lehető legkisebb ráfordítással hatékony és plurális képviselet működhessék egyszer, ha már ellenzékből is gyanús ciprusi cégektől kapnak kétmilliós transzfúziót egy orosz állami banktól, ahogy most Jean-Marie le Pen?

Az átláthatóság, ez a mostanában sokat emlegetett varázsszó önmagában nem oldhatja meg a politikai reprezentáció problémáit, de a rendszer legitimációs deficitje mára szinte tarthatatlanná vált, aminek egyik legnyilvánvalóbb tünetévé, ha nem is a legfontosabb okává, a korrupció lépett elő. Így ennek visszaszorítása és a transzparencia követelménye kötelező programpont mindenki számára, aki a közélet legitim szereplőjének készül. Azaz ma már nem elég egy jó ügyért harcolni, azt is fel kell mutatni, miből és mennyiért képviseljük az ügyet. Ha az anyagiak bármiben befolyásolhatnánk a munkánkat, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért, hogy a többieket hasonló gyakorlatra buzdítsuk. A pénzügyi helyzet, a bevételek, költségek és mérlegek önkéntes publikációja nemcsak a politikai, hanem a gazdasági szereplők esetében is indokolt, a civil szervezetek és a média esetében dettó.”