Megkopottan

„A választási eredmény két fő kérdést vet fel. A miértet és a hogyan továbbot. Először is, a világ időnként hajlamos elfelejteni: az átlagamerikai nem abban a kontextusban szemléli az Egyesült Államokat, ahogyan mi itt, azaz külpolitikáját mérlegre téve. Hanem úgy van most vele, mint Robert De Niro a Taxisofőrben: rosszul érzi magát a bőrében és környezetében, frusztrált tőle, hogy hiába gürcöl. Ha egyáltalán gürcölhet.

Bár az amerikai gazdaság viszonylag jól áll több formális mutató szerint is, a munkanélküliségi ráta éppenséggel csalóka. Ha nemcsak az aktív álláskeresőket számolnák, hanem a ténylegesen állástalanokat, a ráta nem az imponáló 5,9 százalék lenne, hanem nagyjából tíz, mondják szakemberek. Bizonytalanság övezi az egészségbiztosítási rendszert, az ingatlanpiacot is. Bár Obama a vártnál könnyebben vette az akadályt 2012-ben, és újrázott, nem sok jó sült ki abból, ahogy »együttműködött« a republikánusokkal az elmúlt években. Az elnök fénye megkopott, nemhogy 2008-hoz képest, amikor üdvrivalgás fogadta a megválasztását, de 2012-höz viszonyítva is.

»Amerika túllép az Obama-éveken«, vont mérleget a párizsi Le Monde. Ezt talán korai kijelenteni. 1994-ben, ugyancsak »félidőben«, Bill Clinton is a nyakába kapta a republikánus szökőárt és vele Newt Gingrichet. Egy buldog szívósságával küzdött tovább (...) mármint saját, ’96-os újraválasztásáért. Sikerrel. Ám Clinton, aki karrierje e pontján még ötvenéves sem volt, a túléléséért harcolt. Obama ellenben bő két év múlva a világ legismertebb nyugdíjasa lesz. Kérdés, van-e benne annyi erő, hogy az ország ne egy emberként várja tűkön ülve mandátumának végét, és ezzel a bénultság feloldását.”